Furcsák közt a legjobb

A Trubadúr Kiadó estje, Budapest, 2014. szeptember 22.

Hogy tegyünk érdekessé egy estet? Vonultassunk fel minél nagyobb neveket, olyanokat, akiknek a bekonferálásánál, ha több nem is, de annyi mindenki agyán átfut, hogy „igen, igen, ezt már hallottam”? Esetleg adjunk a hallottakhoz ingyen bort, pogácsát, jóéjt-puszit? Netán… elég, ha a nagy többség számára többnyire ismeretlen emberek vannak jelen, de egy olyan diskurzust folytatnak a színpadon, amelynél a szegény kis helyszínelő sajnálja is, hogy fel kell jegyeznie dolgokat, mert legszívesebben csak hallgatná, inná a részvevők szavait, a felolvasott verseket, részleteket, és aztán, élve a könyvekre mért 20 százalékos kedvezménnyel, tenne róla, hogy otthon, egyedül is folytathassa a kábulatot?

Az est főszereplőinek bizarr összhangja kezdettől fogva uralta a színpadot. Bajtai Zoltán (Bukowski és Welsh szerkesztője), Bus András (Welsh fordítója) és Varró Attila (Palahniuk fordítója) láthatóan nem véletlenül kerültek kapcsolatba az est tárgyait képző Charles Bukowski, Chuck Palahniuk és Irvine Welsh művészetével. Az est moderátorának, Hercsel Adélnak aranyosan naiv, a beszélgetést megnyitó kérdésére, miszerint ő érzett némi közös nevezőt, megfoghatatlan megfognivalót a három szerző és azok sötét, peremfigurák történeteit leíró alkotásai között, és vajon érzik-e ezt a jelenlévő fordítók is, azonnal azzal a válasszal él Bajtai Zoltán, hogy nem, hisz ilyen alapon vonni párhuzamot nagyon felületes szempontok figyelembevételét igényelné, holott az alkotóknak már csak a stílusa is összehasonlíthatatlanul különbözik egymástól. Ehhez teszi hozzá Bus, hogy annyit esetleg ebből mégis le lehetne szűrni, hogy ebben az irányzatban a három közül kiemelve Bukowskit tekinthetjük legalábbis annak, aki ezt az egészet elkezdte, először csinálta. Ami pedig a peremfigurákat illeti, teszi hozzá Varró Attila, Palahniuk életművének ez lényegében csak a felére igaz, hisz a másik felét afféle mélyrepülésnek lehet tekinteni, olyan karakterek mozgatásának, akik fentről indultak.

Tulajdonképpen a bevezetéshez tartozik, amikor Kocsis Gergely (a meghívott három színművész közül az első) hipnotikus hangon felolvassa Charles Bukowski Furcsák közt a legjobbak című versét (ahonnan az est címe is származik, nem véletlenül), ezzel felvonultatva mégis egy kapcsot, ha nem is a tárgyat képező három szerző, de úgy általában, az alkotók és az igazán jók, a furcsák közt legjobbak között. Ehhez kapcsolódva mutat rá újból Hercsel Adél, mondván, hogy egész napját ezeknek a kapcsoknak a megtalálásával töltötte, hogy nem ennek a furcsaságnak, a bizarr részleteknek a mentén lehet-e valamiféle párhuzamot vonni, valamint egyfajta romantikát látni a szerzők között. Bajtai szerint esetleg amolyan Tom Waits-es, gúnyos érzékenységről lehet szó. Innen bontakozik ki az est befejezetlen mondata, ami után Bajtai abban a reményben adja át tőszomszédjának a mikrofont, hátha ő tudna rá, helyette, befejezést („a szerző mennyire megszenvedi azt, ami… ami…”), holott tulajdonképpen ennek a mondatnak a befejezetlenségében van a valódi értelme. (A befejezhetetlenségében? Vagy csak amiatt a sör miatt tűnik ez ilyen tisztának, amit Bukowski tiszteletére az est után és e helyszíni megírása előtt legurítottam?)

Észrevétlenül térnek át a fordítás nüánszaira, Bus például elmondja, hogy Bukowski szikár, jelzők nélküli nyelvezete fordítás közben egy idő után, ahogy valószínűleg előtte a szerzőnél is, természetessé válik, de még így is meg tudja őt lepni a szerző. Ami pedig Welsht illeti, az ő erőssége az, hogy miközben szövegei rettenetesen morbidak, legalább ennyire humorosak is. Varró Palahniuk szálkás szövegeit, a bennük szaladó mondatok alkotta sodró egységet emeli ki, hozzátéve, hogy ő az a szerző, aki rengeteget változott az első regénye óta. Bajtainak viszont az a véleménye, hogy Palahniuk a hosszas leírásaival az olvasó idegeivel játszik, mintha a szerző azt mondaná, azzal szívatná őket, hogy márpedig te is ugyanazt fogod látni, amit én, épp ezért ő meg is szenvedett ezekkel a szövegekkel, és bár nem látja egészen tisztán, mi az, amit el akart érni vele a szerző, utólag azért tudja értékelni ezt a fajta idegőrlő profizmust. Varró szerint Palahniuk történetei nehezen megfilmesíthetőek, éppen amiatt, hogy olyan sodró leírásokból és különösebb cselekmény nélkül épülnek fel, amit nehéz vászonra vinni – ezzel szemben, teszi hozzá Bajtai, Welsh mintha szinte már direkt vászonra írna.

Borbély Alexandra színművész következik, aki Palahniuk könyvéből olvas fel egy részletet. A narrátor egy fiatal lány szelleme, mégsem tragikus a hangnem, inkább valamiféle kizökkentő gőg csendül fel a lapokon. Megtapasztalhatjuk azt is közben, amit Bajtai mondott az olvasó idegeiről – vagy talán épp azért érezzük, mert felhívták rá a figyelmünket? A szöveg mindenesetre, még ha nem is köti le annyira az ember figyelmét, mint az est végén felhangzó Welsh-részlet (amire előre fel kell hívnom a figyelmet, igen), hatásosan vonz be a saját világába.

Hercsel Adél ezután Bukowskit kezdi el firtatni, feltéve a kérdést, miért ismertebb nálunk prózaíróként, miközben Amerikában leginkább költőként tartják számon? Ez egy olyan általánosítás, amivel eddig még nem találkoztam (Bukowski például bennem is költőként él), de biztos van mögötte igazság, hisz, ahogy arra Bajtai is felhívja a figyelmet, a regények és prózák mindig sokkal eladhatóbbak, ezért Magyarországon is például prózai művei jelentek meg először. Megtudhatjuk tőle azt is, hogy született Bukowski első regénye, a Posta: egy kiadó azzal kereste meg, hogy írjon már regényt, mert azt könnyebb eladni, ő pedig három hét elteltével azzal hívta vissza a kiadót, hogy kész. Lírája prózaszerű, prózája líraszerű, mondja Bajtai, majd őszinte elragadtatással teszi hozzá, hogy Bukowski versei egyszerűen csodálatosak, olyannyira, hogy az ember elolvassa, és nincs kedve beszélni róla, nincs mit hozzátenni, és ezzel is, mint az est legtöbb kijelentésével, csak mélyen egyetérteni tudok. A fordítás kérdését illetően teszi hozzá, hogy tulajdonképpen kár is ezeket a verseket lefordítani, mert amilyen egyszerű a nyelvezetük, minimális angol tudással eredeti nyelven is el lehet őket olvasni.

Az est utolsó kérdését teszi fel Hercsel Adél, hogy mit is jelent a kultusz, és a tárgyalt szerzők kapcsán milyen értelemben lehet kultuszról beszélni? Ezt nehéz meghatározni, Varró nemes egyszerűséggel mondja ki: bármi lehet kultusz, amit kultuszként kezelnek. Megemlíti Palahniuk és a Zsigerek történetét, amelyik azzal kezdődik, hogy a szerző felhívja olvasóját, tartsa vissza lélegzetét, amíg véget nem ér a sztori. Állítása szerint hetvennél tart a szám, amennyi néző esett össze oxigénhiánytól ennek a novellának a különböző felolvasásain. Bajtai úgy tudja, hogy a novella tartalmától estek össze az emberek, és tulajdonképpen ezt jelenti a kultusz – magát az összeesést, és hogy az indok is más-más változataiban él. Bus hozzáteszi, hogy alternatív szerzőkről van szó, ahol a sikert kultusznak nevezik, és ez szerinte ennyire egyszerű.

Zárásként meghallgatunk egy hosszabb részletet a Mocsokból, Welsh regényéből, Keresztes Tamás előadásában. Ezt pedig annyira fantasztikus hallgatni, hogy nem adnám sokért, ha az egész könyvet felolvasta volna. A részlet két zsaruról szól, akik egy liliomtipró jelenetet borzolnak fel, hanyag eleganciával félemlítve meg a résztvevőit. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy a könyvet azonnal meg kell vennem.

Amikor véget ér a felolvasás, hirtelen megjelenik a háttérbe vetítve a Mocsokból tavaly forgatott film záró része, ahol animált disznók és egyéb állatok ugrándozását látjuk egy farmon. Az egyszeri helyszínelő pedig összezavarodik, még szeretett volna részt venni egy végső tapsban, ahol tiszteletét teszi az est összes résztvevője előtt, így viszont kénytelen hazamenni és az itt látható módon megköszönni az estet. Trubadúr Kiadó, Furcsák közt a legjobbak, Katona József Színház, vegyétek és vigyétek.

Nagy Hajnal Csilla