Hizsnyai András: Irodalom és a szereplő 2. / Ők I.

Tempo atya a Földműves Szent Izidor-templom előtti szántón üldögél műanyag kerti székén, 39° 8’37.71″N 17° 6’22.79″E koordinátánál, és szenved. Álmos, izzad a napon és szorítja a nyakát a kolláré. Két ujjal benyúl a gallérjába, próbálja lazítani, de nem enged. Észak felé hunyorít, és mint egy lekínzott igásló, prüszkölve kifúj. Jobb dobhártyáját a tenger masszírozza, csalogatja őt a gondolat, de ő sem enged. Szorítja őt a kolláré. Ül a koszos székén a tücskök között, és csöpög az izzadság a laptopjára. Kezeit ernyedten lóbálja a karfán kívül, elomolva csúszik egyre hátrább a székben, feje hátranyaklik, és a Napba néz. „Isten tesztel engem – gondolja –, én nem is tudok írni.” Igazán sajnálatra méltó látványt nyújt. Előző este jelenése volt. Csakhogy nem neki jelentek meg, hanem ő jelent meg. Jánosnak! Mint az apokalipszis egyik lovasa! Atya világ! Hát hogy lehet ez, hogy ő – pont ő! –, az Úr hű szolgája! Hogy ő legyen az egyik lovas! Hiszen még túlbuzgó sem volt, nem még bűnös!

De hát ez van. Ha egyszer ő az egyik lovas, akkor ő az egyik lovas. Most mit tehet. Esetleg elkeseredhet. Mondjuk a többi lovas sem tűnt annak a vétkes formának. Az egyik egy vörös hajú pásztorlány volt, nem kacér, még a válla is fedve, kezeslábasa tiszta. A másik valami tudósféle lehetett, hófehér köpenye volt, a harmadik pedig egy halott középkorú férfi, aki bagót rágott. No, mondjuk az az utolsó! Az talán… de hát miért lenne gonosz attól, hogy halott? Vagy hogy bagót rág. Ültek egymás mellett a lovaikon, és csak csodálkoztak, és csak hüledeztek. A halott duplán hüledezett, mert ő még azt is hitte, hogy feltámadt, közben csak jelenése volt neki is. Szóval ott ültek megszeppenve, mire megszólalt egy isteninek tetsző hang, és csak annyit mondott: ÍRJÁL! Azzal vége volt.

Felvette a strandpapucsát, fogta a törölközőjét, hogy lemegy a tengerhez, és úszik egyet, az majd kitisztítja a fejét, de amikor becsukta a parókia ajtaját, már a reverendája volt rajta, egyik kezében a laptopja, a másikban meg a fehér műanyagszék. A tenger felé akart kanyarodni, de minden lépését a szántó felé tette meg. „Hmm, roppant furcsa” – gondolta is, valljuk be, felettébb erőltetett nyugalommal.

És most itt pállik a napon, és szenved. Aztán végre kiveri a füléből a morajlást, és nekikezd. Nem is olyan nehéz – látod, apikám! –, hiszen a kezét is vezeti Ist… mármint bármi is vezette a lábát. Ettől megenyhülve ismét hátradől, hiszen a nagy teher leesett a válláról, és már-már a tengerről álmodozik újfent, mikor akaratlanul beleolvas abba, amit ír. Ha teheti, felugrik a székből, vagy leesik, vagy valami, mert… szóval megijedt.

Eközben egy Champignolle-le Bas-i pásztorlány a legelő sövényének árnyékába húzódva olvasgat. Nem is nagyon érdekli, mit olvas, csak el akarja ütni valamivel az időt; egyébként is borító alapján választotta a könyvet – jobb fülében a bárányok kolompkoncertje zúg, a másikban ugyanaz a koncert egy kicsit halkabban. Bár még az elején tart, tetszik neki a könyv. Szép olajzöld borítója van. Kemény kötés. A nagymamájának vannak ilyen könyvei, aki Lyonból nősült a faluba, de azokat már jórészt felfalták a molyok és az ezüstös pikkelykék, inkább csak díszül szolgálnak, mint olvasmányul. Mondjuk ez szép, hogy még ilyen rongyosan is tudnak díszíteni a könyvek. Úgy lehet ez, mint az öreg okos emberekkel. Kívülről már el vannak rongyolódva – vagy talán soha nem is voltak mutatósak –, a társadalomban betöltött funkciójuk, mint „bölcs öreg”, mégis kecsegtető. Nem mintha minden öreg bölcs lenne. És pláne nem minden könyv.

Ez a könyv mégis tetszett a pásztorlánynak. Nagy, okos könyvnek tűnt, a tartalma, a leírt tájak, az egész környezet mégis közel állt a szívéhez, akár itt is játszódhatott volna. Ami furcsa volt, hogy néha úgy látszott, átugranak a betűk, vagy kicserélődnek. Mint a dagadó tészta, ez a könyv is még dolgozott – javította az elütéseket. Itt-ott eltűnt egy sor, máshol megjelent, izgett-mozgott a szöveg, változott a struktúrája, mintha még – itt kettőt lapozott véletlenül – írnák. Az következő lap üres volt, a betűk a szeme előtt jelentek meg. (folyt. köv.)