Szécsi Noémi: Irodalom és politika 3.

Mennyire lehet veszélyes egy író?

Úgy tanultuk: nagyon.

Ha megint onnan vesszük fel a fonalat, amikor Horthy bevonul fehér lovon, akkor látjuk, hogy azóta nem csupán a terület fogyatkozott meg, de mindenféle politikai nagyvonalúság is. Minden oldalon mindig mindenki ideologikus görcsbe rándul, akár nála van a pénz és a hatalom, akár másnál.

Két értékrend-dominanciától és hatalomkoncentrációtól fullasztó évtized után pedig jött a háború, és ugyanúgy honvédelmi érdekekre hivatkozva, mint a munkaszolgálatos századok felállításánál, a többségtől szándékosan vagy akaratlanul eltérők megbízhatatlannak ítéltettek. Hallgattak vagy elpusztultak.

Viszont: „A kommunista kultúrprogram csak jó és rossz irodalmat különböztet meg… A politikai szempont még sokáig kiválasztó szempont marad, de nem diktálhatja az irodalmi termelés irányát. Csak szűrő legyen, ne legyen forrás!” Imígyen szóla Lukács György közoktatásügyi népbiztos az irányvesztettekhez még 1919. április 19-én a Vörös Újságban. Az ország olyan tájékán nőttem fel, ahol soha nem dívott a nagylelkűség, így hát a legritkább esetben tulajdonítok az embereknek jóindulatot, mégis el bírom képzelni, hogy Lukács György ott és akkor komolyan gondolta.

Nem tudom, benne mennyire kopott el 1945-re ez a gondolat, mindenesetre azok, akik értették volna a szándékát, éveken belül elfogytak. Az eddig kiadott állambiztonsági iratokat végiglapozva az embert nem hagyja nyugodni a tudat, hogy az ezután következő időszakban már soha meg nem ismerhető írókat és műveket döngöltek a földbe. Az 1960-as évektől induló időszakról jó okkal feltételezhetjük, hogy csak azok könyveit olvashatjuk, akik az idegek harcában fennmaradtak. Vegyük úgy, hogy az írói szakmában ugyanaz az elv érvényesül, mint az élet minden területén: hosszú távon a nyápicok lemorzsolódnak.

1989-ben a bejáratott rendszerkijátszás és metaforikus titkosírás évtizedei véget értek. Meg kellett tanulni üldöztetés nélkül élni, és, mondhatom, ez nem is ment olyan könnyen. Nem beszéltem még íróval, akit saját bevallása szerint ne üldöztek volna legalább egy kicsit. Szeretjük magunkat ezzel legyezgetni. Egymás közt így szól a panasz: „a legnagyobb politikai pofonokat az elől állóknak kell viselni, ez a siker ára, a kisebbeket viszont csak egyszerűen eltapossák”, „a másik oldal bértollnokai szétszedik vagy agyonhallgatják zseniális műveimet, hiszen fájna beismerni, hogy a klikken kívül is alkotnak nagyszerű tehetségek”.

Ha fotelben ülve figyelmesen hallgató pszichiáternek mesélnénk ilyeneket, akkor a következő mondattöredékeket róná hevenyészett kézírással a jegyzettömbjébe:

„Saját személyre vonatkozó kóros ítélet.”

„Megalomán, a saját személy túlhangsúlyozását célzó gondolkodás.”

„Félelmekkel és/vagy szorongással kísért gondolatszövevények, amelyekben az egyén a világ fenyegető voltát, ártó szándékát éli meg.”

Aztán előrehajolna, és bizalomgerjesztő hangon érdeklődne:

– Elmondaná, hogy pontosan kik is üldözik önt? És kik irányítják őket? A kormány? Simicska Lajos? Vagy a szabadkőművesek? Esetleg Soros György?

– Nem, a kormány nem, azt nem érdekli az irodalom. A többit viszont ne zárjuk ki ennyire sietve. A szellemi lekicsinylés a fegyverük. Ennek estem áldozatul… – törli le a homlokán kiütő verejtéket az obligát díványon heverő író.

Pedig senki sem hallgatja le, golyóstollal fényképező kém sem jár a nyomában, jelentést sem írnak róla, ahogyan a daliás időkben megszokott volt. Van-e legalább egyetlen kompromittáló e-mail, amelyikben feltárják szándékaikat az üldözők?  Vagy annyira velejükig gonoszak, hogy elég összekacsintaniuk, és máris mindenki tudja a dolgát?

Örök politikai paranoiánk csak szabadon lebegő szorongás, amelyből immár soha ki nem gyógyulhatunk. A legáthatóbb és kikúrálhatatlan téves eszménk mégis az, hogy a szépirodalommal tömegekre hathatunk.