Czinki Ferenc: Irodalom és fesztivál 4. / Öcsi bácsi leszarja

Összefoglaló naplóbejegyzés

„Sugár vagy.”

(Happy Dead Band)

Öcsi bácsi leszarja az Arctic Monkeyst, és ami azt illeti, most már én is. Kibotorkálok a VIP-ből, idén utoljára vetem pillantásom a vékony derekú és széles mosolyú hoszteszekre. Nem fogtok hiányozni, mondom magam elé. Sugarak vagytok. Sugár vagyok. Lyukas a mennyország.

Semmi mást nem akarok, csak aludni. Palvin Barbival. Vagy a húgával. Nekem aztán tényleg mindegy. Reggelre úgyis lebontják fölöttem az eget.

Vasárnap reggel csöndesebb a VOLT Fesztivál, a sátram körül már többen elkezdenek csomagolni, nekik nincs jegyük a plusz egy napra. A szokásos átjárókat lezárják a szekusok, most már nem lehet össze-vissza mászkálni: vagy ki, vagy be. Fokozódik a szigor, ahogy emelkedik fölfelé a nap. Aludnom már esélytelen, még forgolódom egy darabig, amíg a mellettem lévő punk pár még jobban összekuszálja hetvenes évekből származó nejlonsátrukat, amit bámulatos módon tartott eddig két apró, krómszínű műanyag rúd. Kinézek a szúnyoghálón, az apró völgyön (lankán) fiúk és lányok sétálnak végig egyenszínű Quechua sátrainkkal. Most nem magyarázom el nekik, hogy szerintem ez egy baromság, nem hogy nem kényelmes, de még összecsukni sem lehet rendesen, három-négy fős konzílium kell egy táborbontáshoz, ahogy elnézem, és egy igazi kecsua kikérné magának ezt az egészet. De most tényleg nem mondok nekik semmit. Száraz a torkom és éhes vagyok. Visszafekszem, nyomja a hátam egy könyv, aztán megcsörren a telefonom.

Az Irodalmi Sátor a katonai toborzás és az atomenergiát valami miatt kifejezetten kedvelő fiatalok bázisa között van, akik egész nap vidám kérdőívekkel szórakoztatják a nagyérdeműt, szemben a balesetvédelmi vurstlival és nem messze a sopronkőhidai cellától, valahol a civil szektor kietlen szavannáján. Az úgynevezett nagyszínpad állványrendszere hosszú árnyékot vet a civilekre a júliusi napsütésben. Mondom is az egyik későn érkező költőnek néhány nappal ezelőtt, akinek műsora belecsúszik a kora esti műsorsávba, hogy ritkán olvas föl az ember Morcheebára, és ami igaz, az igaz, tényleg ritkán. Bár engem két nyár óta üldöz a Tankcsapda, nem tudok úgy nyári fesztiválon felolvasni, hogy utánam ne Lukács ventilátora berregje be a harmatos éjszakát. (Gombaszögön is ez történik majd, mi más.) De most még nem itt tartunk, bontani jöttünk az Irodalmi Sátrat, elmúlt az öt napnyi irodalom és fesztivál. Most az történik, hogy Ildikó Brigitta meg én körömvágó csipesszel vagdossuk a cérnát, és hullanak alá Hazai Attila harmatosra hullámosodott rajzai, plakátjai, a fekete-fehér portré a sarokból. Mindenfelé Hazai Ízek és Pepsi Érzés hever a földön, amikor benéz a sopronkőhidai fegyőr, és azt mondja, hogy idénre ők is bezártak. Nagyon vicces, gondolom, de közben tudom, hogy csak arra kíváncsi, maradt-e pálinka. Nem maradt. A Soerii és Poolek-koncert után az utolsó csepp is elfogyott.

Ebédre hot-dog, ez megy felváltva a sültkolbásszal öt napja. Nem nagyon adnak errefelé a gasztronómiára. És lassan elmúlik a délután is. Szalmakalapot veszek, napszemüveget, betérek a VIP-be, ahová idén valami miatt az irodalmárokat is beengedik. Szerintem ezt nem gondolták végig alaposan. Sört rendelek. Belekortyolok, már majdnem minden rendben, de amikor elfordulok a pulttól, egy kamerával találom szemben magam, a mikrofon néhány centire a számtól, nem sok híja, hogy rámenjen a sörhab. Mondanám, hogy itt most fölösleges próbálkozni, délután kettőkor egy fia celebet nem lehet találni errefelé, a Ganxsta Zoli már hazament, az Alex Turner még ide sem ért, Zacher Gábor meg pipafüstbe burkolózva éppen alkoholmentes söröket tesztel a hófehér bőrkanapén. Biztos ezért találtak meg engem, úgyhogy készséggel válaszolgatok a VIP-belépő előnyeiről, noha fogalmam sincs, mik lehetnek azok, leszámítva a valamivel tisztább WC-t. Azt sem árulom el nekik, hogy nem vagyok senki, hadd törjék majd a fejüket a vágószobában.

Az interjú után elhelyezkedem az egyik fotelban, végiggondolom az elmúlt öt nap összes beszélgetését, felolvasását, látom az előttünk heverésző, napozó közönséget, a döbbent másnaposokat, gyűrött papírjaink vakító fehérjét, hallom a felolvasások tompa hangját a zsivajban, és közben látom, a fesztivál fölött mintha sátorponyva lenne még az égbolt is. Így várom meg, hogy eljöjjön az este.

Mire felébredek hosszú és megnyugtató álmomból, amiben egy kalapos lány arról énekel, hogy állítólag kilyukadt a mennyország, vagy legalábbis foltos és huzatos, az biztos, addigra megtelik körülöttem a VIP, a túloldalon pedig már az Arctic Monkeys hangol a nagyszínpadon. Fölkelek. A pultnál összetalálkozom M. kollégával, aki elmeséli, hogy előző este pont ezen a helyen történt az az eset, hogy Palvin Barbi – vagy a húga, aki állítólag teljesen ugyanúgy néz ki – egy mojitóval a kezében betévedt a plazmatévé elé, amikor a Hollandia–Costra Rica meccs gól nélküli hosszabbítását adták. De a nekivadult nézők gyorsan elhessegették onnan. Érted, kérdezi, a szupermodellt a tévé elől… Értem, mondom, vagy a húgát, és elindulok a kijárat felé. Közben még látom, ahogy zöld mellényében jön befelé ef. Zámbó Öcsi bácsi, és megáll, háttal a nagyszínpadnak, mintha nem lenne körülötte a VIP, és nem zajlana mögötte az év koncertje. És ez tulajdonképpen tetszik.

Öcsi bácsi leszarja az Arctic Monkeyst, és ami azt illeti, most már én is. Kibotorkálok a VIP-ből, idén utoljára vetem pillantásom a vékony derekú és széles mosolyú hoszteszekre. Nem fogtok hiányozni, mondom magam elé. Sugarak vagytok. Sugár vagyok. Lyukas a mennyország. Semmi mást nem akarok, csak aludni. Palvin Barbival. Vagy a húgával. Nekem aztán tényleg mindegy. Reggelre úgyis lebontják fölöttem az eget.