Hizsnyai András: Irodalom és a szereplő 4. / Én

János a fedélzeten ült és a lábát lóbálta a korláton kívül. A habok itt-ott megnyalintották a talpát, szikrázott a tenger, a tanítványok is jó hangulatban voltak – páran malmoztak a hordókon, Papiasz és Polikárp pedig kitharáikat hangolták – és úgy mindent összevéve, remek nap volt a száműzetés megkezdésére. Így, hogy már a dokkok felé ringatóztak, nem is tűnt olyan borzasztónak Pátmosz, mint amilyennek Domitianus császár leírta. Persze a császári palota némileg fényűzőbb, de azért mégsem „egy szomorú porkupac Neptunusz háta közepén”. Ott van például az a halászviskó, az egész kedves. Meg a hullámzó olajfa lugasok! No jó, lugasnak talán nem nevezhető az a pár bokor a domboldalon, de a lényeg, hogy kifejezetten jó hangulatot kölcsönöznek a helynek. János letörhetetlen optimizmussal és ehhez passzoló mosollyal ugrott ki a rozoga mólóra.

– Jó napot! – kurjantotta jókedvűen. – Hogy s mint?

– Nana, csak ne vigyorogjon! – köpte oda az alacsonyabb római katona. – Mármint maga az a keresztény, nem?

– Igen, igen. János vagyok Betániából, örvendek! – És kezet nyújtott.

– Ne örvendjen, nem azért van itt! – förmedt rá unottan a másik – Egy ragyás kis barlangban fogja leélni a hátralevő életét, hát viselkedjen úgy!

János bocsánatot kért, kicsit lejjebb tekerte a mosolyt az arcán, hogy ne irritálja a szegény katonákat, majd visszaintett a hajóra, hogy hozhatják a cókmókot. Sziesztaidő volt, a halászok kunyhóik árnyékában hortyogtak, vagy belebambultak a hálók javítgatásába. Oda se bagóztak.

Zénón és Kleanthész a semmiben ücsörögtek a semmin, és nem értettek semmit. Nem volt semmi díszlet, csak egymást látták, csak egymást hallották – csak egymást érzékelték mind a huszonvalahány érzékszervükkel. A tökük tele volt már ezzel a nappal. Először az az izzadságszagú lyuk azzal a fenyőfaízű ouzóval, most meg itt lebegnek az abszolút semmiben. Már azt sem tudták, hogy mit éreznek, csak pislogtak és értetlen pofákat vágtak.

– No, bocsánat, volt egy kis dolgom, de már itt vagyok – mondtam és becsuktam az ajtót.

– Hála az égnek – ugrott fel Zénón –, már azt hittem, végünk van! Mi folyik itt, Bandi? Hol vagyunk?

– Hogyhogy hol? Ott ahol eddig is. A fejemben.

– Aha. A fejedben… – szomorodott el Zénón. Már azt hitte, érteni fogja.

– És mit keresünk itt? – kérdezte Kleanthész.

– Azt nézzük – mutattam a semmibe, és ujjam végén létrejött a Föld.

Átzuhantunk az exoszférán, át a termoszférán, át a mezoszférán és a sztratoszférán. Láttuk, ahogy az Égei-tenger felénk zuhan. Aztán a troposzféra alsó rétegében, mintegy fél kilométernyire a tenger felett megálltunk.

‒ Látjátok? Ott van. – Pár emberből álló libasor kanyargott a kikötő felől a barlangig. A barlang szájánál János állt és a katonákkal beszélgetett.

‒ Ki az? – kérdezte Zénón.

‒ Az író és a szereplő egyben. – Kis hatásszünetet tartottam. – És nemsokára az olvasó is.

Jócskán besötétedett, mire a pakolással végeztek. János elküldte a tanítványait, mondván, hogy írni fog. Az őrökkel együtt visszamentek a falucskába, ahol most nagy tábortüzet raktak a halászok, és ünnepelni kezdtek valamit. Jánost mindez nem érdekelte. Visszavonult a barlangba, az egyik hordóból elővett egy döglött halat, amit idefelé fogtak, letette egy kiszögellésre, térdre borult és imádkozni kezdett.

‒ Hát ez meg mit csinál? – kérdezte Kleanthész.

‒ Mindjárt meglátod.

Távolból közeledő hangot hallottunk. Tele volt izgatottsággal, mint aki tudja, hogy valami szuper fog történni. A hang lassan körbevett minket és most már minden irányból hallottuk.

…és azt ígérted, ha az Utadat követem, megtalállak! Itt vagyok hát, ide vezetett az Utam. Itt ér véget. Meg fogsz-e jelenni nekem, kérdem?

‒ ÍRJÁL! – szólalt meg egy másik hang. Az én hangom volt az, de nem az én számból, hanem egy felsőbb szférából jött. Nem a kozmoszból persze, hanem valami isteni dimenziókból.

Lehetett látni, hogy János kicsit összezavarodott. Örült, persze, hogy végre kommunikálnak vele, csak egyszerűbben képzelte el a dolgot. Felkecmergett, és nekilátott írni. Kezdetben kicsit tétovázott, hogy miről is kéne írnia, aztán úgy döntött, leírja azt, ahogy elképzelte A Találkozást.

‒ Na, most figyeljetek. Most fogjátok megérteni – mondtam én, az én számmal. Elővettem ezt a négy tárcát, és megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben van. Minden rendben volt.

‒ Miről ír? – kérdezte Zénón.

‒ Rólam. Már érzem is a hívását! Pápá! – kiáltottam elhalóan, azzal eltűntem.

És megjelentem Jánosnak.