Hangulat-est: három szomorú hangú, szép leány a Rohamban

Budapest, Roham bár, 2014. november 25.

Mindig azok a pillanatok a legstresszesebbek, amikor kis döntéseket kell meghoznom. Melyik útvonalon menjek iskolába, melyik oldalra fésüljem a hajam (ennek a megoldása például a fésülködés elmulasztása), mit igyak a Rohamban az est előtt, rendben, de milyen teát? A kamillateának van a legszebb színe. Rendkívül jó döntésnek bizonyul, erről később.

A kinti termen egy kutya bandukol keresztül gazdájával, megörülök, a kutya olyasmi, olyasvalaki, akitől az ember spontán megörül. Hogy azután kiderül, tulajdonképpen ő is részt vesz az esten, az csak az előhangulat betetőzése. Egy hosszú asztalhoz ülünk le Krisszel, sosem voltam még tárgyaláson, de azokon képzelek el ilyen asztalokat, mindjárt az is kiderül, talán, miért ilyen fura stílusban írok helyszínit.

A pódium előtt székek, balra legszélen a Kardos Dani lebetegedése miatt őt helyettesítő Bujdosó János ül egy elektromos gitár alatt, mellette Mesterházy Fruzsina, Izsó Zita és Haraszti Ágnes helyezkednek el. Az est struktúrája egyszerű, pont eléggé ötletes és követhető: egy-egy-egy vers a lányoktól, majd rövid improvizáció Bujdosó Jánostól, ez a blokk ismétlődik néhányszor, pont elégszer ahhoz, hogy beszippantson, de ne váljon sokká. Szinte megszokásból várom, hogy a felolvasás után beszélgetéssel ismertessék jobban meg magukat velük, de aztán megértem és értékelem, miért nem így történik: a lényegen, az alkotásokon van a hangsúly.

Nos, a kamillatea. Amennyire vissza tudtam emlékezni, még sosem ittam azelőtt kamillateát, mézet és citromot kérek hozzá, a biztonság kedvéért, ha magától nem lenne íze. Az est kezdetekor levetítik az előre elkészített videót, különös hangulatú, esztétikus képek tárulnak elénk, néhol egy-egy idegen, vagy éppen a költő mond néhány szót a lencsébe. A kamillateának nincsen kifejezetten íze, az est érdekesen, de kizökkentően letargikusan kezdődik. Tetszik, de eleinte idegenkedem tőle, még soha hasonlón nem voltam. Tetszik a kamillatea is, tulajdonképpen, de eleinte nem egészen értem az ízét, úgymond. A felolvasott versek nem szokványosak, de ez már a korábban, az esemény Facebook-oldalára feltöltött szövegmintákból is kiderült számomra. Egyszerűen jók. Ezek a versek nem csak beszélnek, mondanak is közben valamit, nem sikerül megunnom őket, vonzzák a figyelmemet, mindig akarok még hallani egy-egy kör vége után, de az összekötő gitárjáték is óriási, az est hangulata magával sodor, az jár a fejemben, eleinte vajon miért féltem a letargiától, miért volt olyan kizökkentő a szomorúság, amire emlékeztetett, aztán rájövök, mert „túlságosan” láttam magamat benne, ismerős volt a hangulat. Mire a tea feléig érek, azt hiszem felkeveredhetett az alján a méz, mert egyszer csak rájövök, hogy ízlik.

A benyomásoknál sokkal többet nem is tudok mondani, és azt hiszem, nem is szükséges, a versek magukért beszélnek, a kutyus, aki, ha jól értelmeztem a helyzetet, Mesterházy Fruzsinához tartozik, pont a megfelelő helyeken kezd el vakarózni, pont jókor rázza meg magát, nyakörvét csattogtatva, és jókor ugrik oda a gazdájához. A régóta áhítozott Színről színre című, új Izsó Zita-kötettel a táskámban (amit ezúton még egyszer nagyon köszönök), egy új, kedves, részben kamilla-ízzel a számban jövök el az estről. Mindhárom szomorú hangú, szép leány verseit bátran ajánlom mindenkinek.

Nagy Hajnal Csilla