„Ez világ, mint egy kert”

South Bohemian Ballet: Moz-Art. Művészetek Palotája, Fesztivál Színház, Budapest, 2015. február 17.

Azt a táncstílust (vagy inkább irányzatot), amelyet az Egerházi Attila vezette South Bohemian Ballet képvisel, valamikor szerte a világon modern balettnak nevezték. Ám ennek aktuális jelentése ma már nincs, ugyanis a fogalom néhány évtizede visszavonhatatlanul bevonult a tánctörténetbe, és ott elfoglalta az őt megillető helyet. Világosabban fogalmazva: egy meghatározott korszak balett-technikán alapuló balettmegújító törekvéseit nevezzük összefoglalóan modern balettnak, e korszak valamikor a huszadik század legelején kezdődött, és a hatvanas-hetvenes években végződött. Az utána született korszerű, kísérleti koreográfiákat kortárs táncnak vagy – jelzőkölcsönzéssel – kortárs balettnak hívjuk.

Persze nem ennyire egyszerű a helyzet, de tény, hogy létezik egy kortárs balettnak nevezett táncstílus, amely leginkább abban különbözik a kortárs tánctól, hogy nem áldozza fel a klasszikus baletton alapuló nehéz, látványos tánctechnikát a mindenáron újítás oltárán. Ennek megfelelően nem is zászlóshajója a táncprogressziónak, hanem korszerűségre és konszolidált ízléshez igazodásra egyaránt hangsúlyt fektetve, fogalmazzunk így: a közönség egyfajta igényes középrétegét elégíti ki.

A modern balett klasszikus elleni lázadása évtizedekig – a tiszta mozdulatok deformálása mellett – leginkább a cselekményábrázolás elvetésében, illetve a történet- vagy esemény-megjelenítés újfajta módozatainak felmutatásában merült ki. A történetet ábrázoló, azt könnyen megérthetően elmesélő koreográfiákat az újítók hosszú évtizedeken át eleve konzervatívnak, maradi felfogásúnak tartották, és tánccal inkább hangulatot, állapotot, elvontan megfogalmazott szubjektív érzéseket próbáltak megjeleníteni.

Azt gondolom, hogy ez az alkotói alapállás egy ideje az irányzat csapdájává vált. A mai kortársbalett-koreográfusok még mindig ezerszer meggondolják, hogy merjenek-e az elvont, épphogy sejthető utalásokon túl konkrétan értelmezhető cselekményt is megjeleníteni, illetve büszkén és magabiztosan vállalják, hirdetik, hogy „a tánc ott kezdődik, ahol a szó már kevés”. Bár e jelmondat valóban lényegi igazságot ragad meg, de alaposan meg is könnyíti az alkotók dolgát: koreografálás közben nem hogy a közérthetőséggel, de még az érthetőséggel sem kell törődniük, a színpadon bármikor megtörténhet bármi és annak ellenkezője is, lényeg, hogy a tánc látványos, technikás, hangulatos és esetleg talán elvontan jelentéses legyen.

Ha ezek után valaki azt gondolja, hogy nem szeretem a kortárs balettot, vagy rossznak gondolom a South Bohemian Ballet budapesti fellépésén bemutatott koreográfiákat, az téved. Én ugyanis azt szeretném, ha minden České Budějovice-méretű európai kisvárosban lenne egy, a South Bohemian Ballethoz hasonló társulat. Az a művészet ugyanis, amit megalapozott tudással képvisel, terjeszt ez a fiatal társulat (is), része kellene hogy legyen a mindennapjainknak.

A kortársbalett-előadás a komplex, vizuális és közben legalább annyira auditív művészet mindig egyszeri, megismételhetetlen csúcsteljesítménye. Ahol fiatal, megkockáztatom gyermekkor óta ilyen művészet befogadásán nőnek fel generációk, ott nemcsak táncra, zenére és képzőművészetre lesznek fogékonyabbak, hanem a világ egyéb dolgaiban is jobban eligazodnak az emberek.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a Moz-Art című, két egyfelvonásosból álló balettest minden részében kifogástalan előadásban interpretált, makulátlan remekmű volna. De az együttes erős, megbízható, európai színvonalon dolgozik.

Egerházi Attila Mirabell című kompozíciója (az első felvonás) tipikus kortársbalett-termék: dinamikus, muzikális, technikás tánc jellemzi, képzőművészeti igényű a látványvilága, cselekmény, egyszerűen elmondható történet nincs benne, és nagyon nehéz megfogalmazni, hogy miről is szól. A Mirabell az ismert salzburgi barokk park, mely már Mozart korában is pompázott, szépsége feltehetően a géniusz zeneszerzőt is ihlette, levegője, atmoszférája miért ne inspirálhatna egy Mozart-muzsikára alkotó kortárs koreográfust is? Ellenőrizhető-e vajon, hogy mi módon megy végbe egy ilyen inspiráció? Nem. Megfogalmazható-e bármilyen konkrét formai-tartalmi elvárás a folyamat végeredményét illetően? Nem. Lehetséges-e, hogy az inspiráció hatására született tánc Mozart-zenéhez hasonló hangulatot fog kelteni? Miért ne lenne lehetséges, ha már a muzsika is eleve ezt diktálja… Ha mindeme körülmények fennállnak, már „csak” meg kell koreografálni a darabot. Ha az alkotó felkészült, van tehetsége, szakmai tapasztalata, és ügyesek, sokoldalúak a táncosai, akkor már nagy baj, bukás nem történhet. Ráadásul egy barokk kert szabálytalan-szabályos, titkos zegzugai legalább olyan izgalmasak, mint a Mozart-muzsika kvázi szabálytalan, játékosan véres-komoly áramlásai. Sőt, a „kert–világ” hasonlat már az ősi teremtésmítoszok óta élő párhuzam a művészetekben, Rimay János már a középkorban expresszív metaforában tárta elő: „Ez világ, mint egy kert; / Kit kőeső elvert, / Napról napra veszten vész”. Tehát a táncra megfelelő alkalmat nyújtó egyszerű alaphelyzet – kínálkozó utalások révén – akár filozofikus magasságokig is emelkedhet, befogadó kérdése, hogy ki mit, milyen mélységben, illetve magasságban akar és képes kiérteni, kiérezni az előadásból. Egerházi koreográfiájának eme elnagyolt tartalmi hátterét rutinosan felépítette, hozzá ízléses, ám egyszerű díszletet és jelmezt terveztetett, és a hangsúlyt a dinamikus táncra helyezte. Egyébként mozgásvilága kiérlelésekor (pályafutása nem rövid szakaszában) – és ez most előjelzi a második felvonást – sokat merített Jiří Kylián műveiből.

Kylián korunk (és a kortárs balett) kiemelkedő tehetségű (már visszavonult) táncalkotója. Az 1986-ban bemutatott Hat tánc egyik el nem avuló, sziporkázó remekműve. Az ilyen koreográfia valóban nem szorul magyarázatra, nem igényel kritikai elemzést, mindenfajta verbális kifejtése csak felesleges belemagyarázásnak tetszene (sőt: valóban nincs szüksége cselekményre vagy könnyen követhető utalásrendszerre sem). A Hat tánc remekműhöz illően önmagáért beszél, elvont, de kristálytisztán érthető, féktelenül szellemes, miközben sokatmondó és bölcs. Mindezt a muzikalitásával (a tánc, a mozdulatok szinte egybeolvadnak, egylényegűvé válnak a muzsikával) és a koreográfia könnyed, gazdag variabilitásával éri el. A Hat táncban burjánzik az ékes beszédhez hasonlítható testnyelv. Ha a Mirabell a Mirabell kert, a Hat tánc maga az Édenkert.

Kutszegi Csaba

Mirabell

Elképzelés, rendezés, koreográfia: Egerházi Attila

Koreográfus-asszisztens és tánckarvezető: Linda Schneiderová

Színpadterv: Árvai György

Jelmez: Andrea T. Haamer

Világítás: Egerházi Attila

Zene: W. A. Mozart

Hat tánc

Koreográfia: Jiří Kylián

Zene: Wolfgang Amadeus Mozart: Hat német tánc, KV 571

Színpad és kosztüm: Jiří Kylián

Világítás: Jiří Kylián (elképzelés), Joop Caboort (megvalósítás)