Csudapesti mese
Ujj Mészáros Károly Liza, a rókatündér című filmjéről
Végy egy rokonszenves, élete szerelmét kereső fiatal nőt, s ruházd fel különc tulajdonságokkal, hobbikkal, melyek egy nagy népszerűségnek örvendő távol-keleti kultúrával állnak összefüggésben; olvasson például japán ponyvaregényeket, legjobb barátnak pedig egy elhunyt japán popénekes szellemét add mellé. Hozd őt bizarr, gyanús, krimibe és horrorfilmekbe illő helyzetekbe, majd ezekhez tetszőleges arányban keverj különböző zsánerfilmes elemeket, s toldd meg őket fekete humorral, néhány mesei motívummal és bonyodalommal, a végeredményt pedig fülbemászó dallamokkal ízesítsd. Nagyjából így áll össze a Liza, a rókatündér „receptje”, amely egy harmincas éveinek elébe néző fiatal nő történetét meséli el.
Aki látott már valaha „szinglifilmet”, az bizonyára észrevette, hogy ezek az alkotások mesei sémát követnek; hősük egy szeretnivaló, egyedülálló, megpróbáltatásokat elszenvedő hajadon, aki végül megtalálja azt a tiszta szerelemmel kecsegtető férfit, akivel az esküvőt követően boldogan él majd, míg meg nem hal. Habár a néző pontosan tudja, hogy a házasság ennél azért jóval több kihívással jár, ezek a filmek mégis a mesék dramaturgiájának megfelelően, egyfajta megváltásként jelenítik meg a szerelmet és a házasságot. A Liza, a rókatündér nemcsak rájátszik az említett mesei narratívára, hanem explicite alkalmazza azt, s ezt már a cím, a mesélő, valamint a meseindító formula révén előrevetíti, így meglepődés helyett mosollyal nyugtázzuk, hogy a főhősnő Csudapesten lakik, hogy egyetlen barátja egy mások számára láthatatlan szellem, s hogy az elátkozott mesei hősnőkhöz hasonlóan a gonosz varázslatot megtörni képes férfi érkezésére vár. Ezek a mesei mozzanatok hitelesítik Liza (Balsai Móni) személyét, akinek az életéből hosszú időre kiszorul a valóság, hisz sokáig csak Márta néni (Molnár Piroska) ápolásának él egy meglehetősen leamortizálódott lakásban, s még az „Igazival” való találkozást is egy japán ponyvaregény alapján képzeli el. Ironikus módon akkor kezdi el igazán bekebelezni a természetfeletti sík, amikor a harmincadik születésnapja elérkeztével végre élni, ismerkedni szeretne, s ebben már nem a rá jellemző bájos és ártatlan világ, hanem Tomy Tani – időközben ártóvá vált – szelleme (David Sakurai) korlátozza, aki az egyes udvarlók likvidálása révén szép lassan az átok beteljesedése, vagyis az öngyilkosság felé terelgeti a lányt. A végkifejlet nyilván senkit sem fog meglepni, már csak azért sem, mert az áldozati listára felkerült Zoltán zászlós (Bede-Fazekas Szabolcs) csodával határos módon minden balesetet és merényletet sikeresen túlél. Nagy kár azonban, hogy a film legnagyobb bökkenőjét pont a főszereplőpároshoz kötődő szerelmi szál jelenti, amely sajnos nem lett kellően hiteles, habár ez nem a színészek játékának, hanem sokkal inkább a forgatókönyv hiányosságának tudható be. Nem látni ugyanis azt az ívet – amely a nyomozó esetében viszont nagyon szépen fel lett építve –, amely Liza gyengéd érzelmeinek kialakulását mutatná meg, hisz az utolsó pillanatig Henrikhez (Schmied Zoltán) vonzódik, míg a zászlós az alkotás végéig megmarad annak a „semleges férfinak”, akin – a Cosmopolitan Magazin tanácsa szerint – „gyakorolnia” kellene, hogy aztán az „Igazi” meghódítása már gyerekjáték legyen. Mivel semmi jel nem mutat arra, hogy a nő egyáltalán számára szóba jöhető férfiként tekintene a detektívre, ezért egyáltalán nem hat meggyőzően Liza iránta tanúsított, mindent elsöprő szerelme, amely sorsdöntő jelentőséggel bír a film tetőpontján, hiszen az átok feloldásához az ő tiszta és őszinte érzelmeire is szükség van – a kölcsönösség kialakulásának ábrázolása azonban mintha elmaradt volna.
Az alkotás ugyanakkor jól rétegzi egymásra a különböző zsánerfilmek (horror, vígjáték, romkom stb.) elemeit, s ugyanez az elegyítési szándék mutatkozik a jelmezek, épületek, szobabelsők stílusában is, melyekben egyszerre érhetőek tetten a kapitalista és a szocialista országokra jellemző jegyek, a meleg színekkel operáló, vintage képek stílusára hajazó képi világ pedig rendkívül vonzóvá teszi a néző számára ezt a sosemvolt csudapesti valóságot. Megfelelő ütemben váltogatják egymást a humoros, groteszk, iróniával és érzelmekkel átitatott pillanatok is, s a rendező nem esik az első filmes alkotók gyakori hibájába, vagyis nem próbál mindent rögtön az első művébe beleszuszakolni. Ez alól csak a speciális effektekkel megtámogatott jelenetek kivételek; ezek a trükkök ugyanis felesleges habként hatnak az egyébként nagyon szépen elkészített tortán. Mintha a készítőkben ott munkálkodott volna az a kényszer, hogy ha már mesei, helyenként fantasy elemekkel operáló alkotást készítenek, akkor semmiképpen sem hagyhatják ki belőle a számítógépes effekteket. Ezzel még alapvetően nem is lenne baj, ha ezek az effektek rendelkeznének bármiféle dramaturgiai funkcióval, azonban az ezeket tartalmazó szcénák többsége nélkülük is tökéletesen működőképes lett volna. A film tetőpontján, Liza és a szellem beszélgetésekor indokoltnak érezhetjük ezeket a trükköket, azonban itt már annyira túlcifrázzák őket, hogy azzal teljesen kizökkentik a nézőt, aki egy idő után már inkább az animációs effektekre, mintsem a szereplők – a mű témája szempontjából sokkal fontosabb – párbeszédére koncentrál.
A színészek azonban remekül ellensúlyozzák a film és a forgatókönyv helyenkénti hiányosságait. Balsai Móni tökéletes választásnak bizonyult a címszerepre; könnyedén, természetesen, mindenféle manírtól mentesen hozza Liza szerepét, s minden mozdulatában, rezdülésében, kiejtett mondatában ott rejlik a figurára jellemző szerénység, báj és finomság. A hallgatag, különc, ezermester, ám kissé ügyefogyott Zoltán zászlóst megformáló Bede-Fazekas Szabolcs remekül egészíti ki Balsai Móni játékát; kellő érzékenységgel jeleníti meg a kezdetben gyanakvó, majd őszinte szerelemre lobbanó férfit, aki nem a szavak, hanem sokkal inkább a pillantások és a tettek embere. Schmied Zoltán ugyancsak remekül adja a Zoltán zászlóséval gyökeresen ellentétes, felszínes, sokat beszélő, anyagias nőcsábászt, s bár a David Sakurai által megformált Tomy Tani némileg egysíkú alakja sokkal kevesebb lehetőséget ad a bravúros színészi alakításra, a mű tetőpontján ő is kifogástalanul teljesít. A kisebb szerepeket megformáló színészek, mint például Molnár Piroska, Reviczky Gábor, Cserna Antal vagy Hajdú Steve üde színfoltot jelentenek a több, mint másfél órás alkotás palettáján.
A Liza, a rókatündér nem akar többnek látszani annál, ami. Az elgondolkodtatás helyett inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, s ezt a célját ügyesen és esztétikusan valósítja meg, így nagy eséllyel pályázhat a jövőben a külföldi nézők kegyeire is, habár nem tökéletessége okán, hiszen a legzavaróbb hibája pont a leglényegesebb elemet képviselő szerelmi szál felemás kivitelezésében érhető tetten. Ne legyünk viszont igazságtalanok: ez a rendező első mozifilmes próbálkozása, s annak nagyon ígéretes.
(Liza, a rókatündér. Színes, magyar romantikus vígjáték, 2015. Budapest, Sugár mozi, 2015. április 12.)
Kosztrabszky Réka