Sózott, füstölt báránycomb

Jon Fosse regénytrilógiájának bemutatója

22. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, Budapest, Millenáris, 2015. április 25.

Az egyszeri helyszínelő kalandjai folytatódnak, a termet természetesen ma sem találtam meg elsőre, sőt, mondhatjuk, hogy másodikra és harmadikra sem, mert először a rossz épületben jártam körbe-körbe néhányszor, majd az épületet megtaláltam ugyan, de annál nehezebben a – lássuk be, nem túl feltűnően elhelyezett – piciny standot, amely előtt Dobos Éva és Molnár Krisztina beszélgetett, családias hangulatban, egy maroknyi, de annál érdeklődőbb embernek, Jon Fosse prózájáról. A pár perc késésnek köszönhetően nem hallottam a bevezető egészét Dobos Évától (aki a könyveket fordította), mire odaérek, épp a katolikus egyházba való belépésről és az azt megelőző alkoholizmus és depresszió éveiről beszél Jon Fosse életében. Majd elmondja, hogy a norvég királyi udvarban a nemzet művésze számára fenntartott ház vendége jelenleg Jon Fosse és családja, valamint ő most Norvégiában az, aki a legközelebb áll a Nobel-díjhoz.

Ezután a műfordítás nehézségeiről beszélgetnek, Fosse többoldalas mondatairól, valamint arról a technikáról, amellyel a vesszőket és pontokat nem oda rakja, ahová az nyelvtanilag helyesnek tűnne, hanem ahová ő maga érzi adekvátnak. Fosse szerint a nyelvtan szerinti vesszőhasználat ugyanis elrontja a gondolatmenetet, ezért ő ott tart szünetet, ahol jónak látja, ez viszont jócskán megnehezítette a fordítás aktusát. Abban a szerencsés helyzetben volt viszont Dobos Éva, hogy él még a szerző, így megkérdezhette tőle, milyen logika alapján történik a központozás. Fosse zenei műként tekint a szövegre, Dobos Évának pedig azt tanácsolja, próbálja meg hangosan felolvasni a szöveget, és úgy érezni fogja, ami végül meg is oldotta a problémát, könnyen ráérzett a szöveg ritmusára.

Magáról a trilógiáról kezdenek beszélni, amely tudatfolyamszerű, szimbolikus történésekből áll, példázatszerű történet, evangéliumi asszociációkkal. Az egyszerű, puritán szöveg szereplőit valamely különös világba-vetettség, kiszolgáltatottság, reménytelenség jellemzi, és elmondásuk szerint ott, ahol a szerző él, valóban ilyen egyszerűséggel beszélnek az emberek. Szerintük nem is mint trilógiára lehet nézni a regényekre, hanem mint triptichonra, egymással összefüggő történetekre. Jellemző a műre az álomszerűség, sokszor nem is számít, valami egy álom keretein belül történik vagy a valóságban. A fordítás nehézségei kapcsán mesélnek arról a levelezőlistáról, ahol műfordítók osztják meg egymással kételyeiket, kérnek segítséget egymástól, ha elakadnak. Dobos Éva elmeséli az egyik legtörékenyebben lefordítható részletet, azt nevezetesen, ahol az esőben éhesen kirekedt fiatal anyát egy férfi behívja egy étterembe, hogy ott aztán élete legfinomabb ételét rendelje neki, sózott, füstölt báránycombot. A regényben az étel elfogyasztása alatt, annak kapcsán kerülnek közel egymáshoz a szereplők, az otthon érzése köti őket össze; a magyar olvasóra azonban az adott étel nem lehetett ilyen hatással, ételeket nagyon nehéz tehát kultúrák között átfordítani.

Kitérnek a nevek kérdésére, amelyek azért olyan egyszerűek (ráadásul a legtöbb szereplőnek nincs is neve), mert a szerző nem akarja őket a kelleténél jobban determinálni számunkra, a mi gondjainkra van bízva, milyen emberekről is szól a történet. Szereti beleírni magát a történeteibe, amelyek eleve sok autobiografikus elemet tartalmaznak, a kötetben megjelenik például Jon, a törvénytelen gyerek, aki verseket ír. Fosse régen drámaíróként volt ismertebb, főleg Németországban, ahol ma is nagyon szeretik, Franciaországban szintúgy, érdekes módon viszont Angliában és Amerikában nem. Ez a mostani pedig a negyedik magyarul megjelent Fosse-kötet (a Kalligram Kiadó gondozásában), és az egyik legérdekesebb ennek kapcsán, hogy a kiadó döntése alapján a fordító neve is rákerült a borítóra. Ennek a műfordítók egyesületének standjánál, ahol éppen vagyunk, természetesen nagyon örülnek, szép gesztus és újszerű hozzáállás, hiszen (különösen az ilyen nehezen lefordítható szövegek esetében) a műfordító tulajdonképpen társszerzőnek minősül.

Röviden mesélnek a történetről, varázslatosan hangzik, hogy az első részben gyilkossá váló fiatalok hogyan tűnnek mégis nagyon tisztának és érintetlennek, holott megjelenik a bűnhődés. A második részben például a fiatal férfit, mikor bemegy a városba, hogy jegygyűrűt vegyen feleségének (a gyermekük megszületése után nem sokkal), egy hóhér megtalálja, felismeri, tömlöcbe veti, majd felakasztják őt a gyilkosságokért, amiket elkövetett. Erről viszont szerelme nem tudhat, bár egy idő után sejtenie kell, hogy halott a férfi. Ennek ellenére végig dialógusban van vele, akkor is, amikor a második férfi egy hajón, a WC-ajtón keresztül énekel neki és kérdezgeti, hogy akkor hogy döntött, végül is hozzámegy-e feleségül? Lebilincselően hangzik a történet, a hajón lezajló jelenetet fel is olvassák, először Dobos Éva norvégül, majd Molnár Krisztina magyarul. A beszélgetés végén ugyan megkérdezi egy álmatag tekintetű férfiú, aki éppen akkor tévedt az egybegyűltek közé, hogy ugyan már miért kell elmondani egy ilyen bemutatón azt, hogy mi van a könyvben, a történetet, így ugyanis már nem lesz izgalmas elolvasni, és bár furcsán jogosnak is tűnik a kérdés, el kell fogadni Dobos Éva válaszát, miszerint ebben a regényben nem a történet a lényeg.

Azzal engednek útra minket, hogy olvassunk Jon Fossét, mert nagyon jó minden, amit papírra vet, és az egy órás beszélgetés alapján én ezt reális és teljesítendő feladatnak is érzem.

(A trilógia harmadik részéből 2014. decemberi számunkban közöltünk részletet. – A szerk. megj.)

Nagy Hajnal Csilla