Szabó Imola Julianna: Irodalom és lámpafólia 3. / (piros)

 Pipacsfejű a táj, lüktetve ver a szél. Odakoppan a kanál a fémhez. Üvegvitrinek ablakán a kezed nyoma. A szag, amivel kinyílik a test. Öregszem én is, az emlék egyre közelibb, fekete-fehérre fakul a mozdulat.

Felismerlek a hangomban. A szisszenésben, ahogy a májad belerobban a hasfalba. Láthatatlan háborúid könnyű katonái a sejtek. Puha és kegyetlen szolgáid, elhagynak a végső harcban. Viharfelhő a szív alatti üregekben, gomolytüzek a nyak szirtjeinél. Évekig nem adtad meg nekik a legvégső várat. És a fehér paplan, mint egy megadót fújó kapitány zászlaja, betakarja sárgára töppedt kézfejed. Minden, ami marad, üvegcsékbe rejthető: porlékony és ártalmatlan.