Szabó Imola Julianna: Irodalom és lámpafólia 4. / (kék)

Havat hord a nyár háta. Szétolvad a kristálygömb, tucsog a Deák tér. Éjjel óta arra az árnyra várok. Hogy jöjjön és vigye el az álmot, ami tegnap későn jött. Kifosztott időként lebeg felettünk az ég.

Egy hajnal ellopta a vaskos csillagokat. Vissza akartad szerezni, de újra reggel lett. Lomha és langyos nap. Ugyanaz minden hétfőn. Minden félelmetesen árva és megkezdett pillanatban. Amikor felveszed a kabátod, és elmész dolgozni. Teret hordani a nyárnak, a télnek, a szavaknak. És marad a kék. Az a furcsán piszkos kék, amiben a szmog ráül a fény vállára. Mint a gondolat, amivel estig várlak.

Megfeszült hidegben. Elhagyott kristálygömb a táj. Felrázod, majd nézed, ahogy apró szemcsékre hullik. Elmúlik ez is. Évszakokkal és színekkel, a fénnyel, ami ultrahangszerűen világítja át a műanyag ragasztást. Széttört testeket altat a föld. Mélyre, mélyebbre. A kékig. Ahol még az is megfullad, aki világra sem jött.