„A gyilkolásért nem a háborúk felelősek, hanem mi”

Beszélgetés Schein Gáborral

Irodalmi Szemle: „A világ törvényeit, amelyben élnek, és amelyben felnőttek, akkor is a gyilkolás törvényei írják, ha ez nem minden pillanatban látszik” – szól Svéd című új regénye egyik fajsúlyos mondata, amelyet egy korábban megjelent részletben olvashattunk. Idén van az utolsó nagy európai háború befejezésének hetvenedik évfordulója – kevés ennyire békés időszaka volt a térség történetének, mint az elmúlt hetven év. Mi indokolja mégis, hogy egy ilyen sötét képet fest a szöveg a jelenünkről is?

Schein Gábor: A gyilkolásért nem a háborúk felelősek, hanem mi. Az emberi kapcsolatokban történik. És természetesen nem kell feltétlenül szó szerint értenünk. Már a Megölni, akit szeretünk című novelláskötet is így beszélt róla. Úgy tapasztalom, ahol nincs szabadság, ahol a személyiség elveszíti a körvonalait, ott szeretet sem létezhet. Ahol pedig nincs szeretet, ott ennek hiányában a másik és önmagunk gyilkolása folyik, nem történhet másképp. Lassabban vagy gyorsabban, látható vagy kevésbé látható eszközökkel. Ez a mi szerencsétlenségünk, amivel szemben ott áll a szabadság és a szeretet talán elérhetetlen, mégis reális lehetősége. Nem hiszem, hogy ezzel sötét képet festenék. Ez van.

ISZ: Két éve megjelent novelláskötete szeretet és bűn, az emberi gyarlóság, gyengeség és gonoszság mélységeibe merült alá – a megjelent részletekből arra lehet következtetni, a Svéd című regény folytatja ezt a komoly erkölcsi kategóriákat feszegető munkát. Tekinthetjük azt a novelláskötetet afféle előtanulmánynak a regényhez, vagy teljesen új fejezetről van szó?

SCHG: Valószínűleg mindkettőről. A szeretet, a bűn, a gyarlóság, a gyengeség és a gonoszság, és mindezek mai történelmi feltételezettsége olyasmi, ami nemcsak a novelláskötetben, hanem minden prózai munkában foglalkoztatott. Mi más érdekelne? De a Svéd ugyanerről egészen mást mond, mint a korábbi könyvek. Szerintem legalábbis. De egyáltalán nem biztos, hogy ezt nekem kell a legjobban tudnom.

ISZ: Svédországban játszódik a regény egyik szála, egy „szélvédett hely”-en, ahol látszólag jobban sikerült feldolgozni a múltbéli traumákat. Épp ez a „látszólag” az, aminek mögéje tekintünk?

SCHG: Svédország valóban szélvédettebb, mint mondjuk Magyarország. Nem mélyedtem el az ország történetében, de azt hiszem, a huszadik században összehasonlíthatatlanul jobb volt a svéd állam és társadalom intellektuális minősége, mint a magyaré, értelmesebben, okosabban sikerült felmérniük a lehetőségeiket és a feladataikat. Csakhogy a különbségek ellenére Európa mégis egy test. A hidegháború idején is az volt, még ha ezt a politikai viszonyok el is fedték. Többek között azért is, mert Európa története a migrációk története. A történetek átkelnek a határokon, máshol, más adottságok közepette folytatódnak, szakadnak meg, ami szintén a történés egyik fajtája. A regény nem Svédországról szól. Egy olyan történetet mesél el, amely Budapesten kezdődött az ötvenes években, aztán 1956 után Svédországban folytatódott, majd 2006-ban visszatért Magyarországra. Folytatódások, szakadások. Emlékezés, katalogizálás, nyilvántartás, őrület, felejtés. A huszadik századi történelem közös európai mintája, innen, Európa egyik sarkából, a maga történetébe szerencsétlenül belefulladó Magyarországról nézve.

ISZ: A regény egyik vonulata egy nő „őrülettörténete”, amely valós alapokon nyugszik, mint arról már a könyv kapcsán értesülhettünk. Mennyire valós ez a történet? Konkrét dokumentumok, esetleg beszámolók alapján íródott meg?

SCHG: A történetnek ez a rétege megtörtént eseményekben gyökerezik. Ennek fennmaradt a dokumentációja a Lipótmezőn. De mit jelent ez a megkülönböztetés? Azt hiszem, ebben az esetben semmit. A képzelet ebben a regényben úgy működik, hogy az eredménye visszahelyezhetővé válik abba a világba, amelyben élünk. Így a megtörtént és a kitalált dolgok különbsége érzékelhetetlen.

ISZ: Tavaly megjelent Esernyők a Kossuth téren című esszékötete kapcsán nyilatkozta, hogy a mai egy utópiátlan kor, amelyben minden a jelenben történik. Mennyit tehet a szépirodalom a látóhatár kiszélesítése ügyében? Van ilyen szempontból társadalmi célzata az új regénynek?

SCHG: Amikor írok, legyen szó versről, vagy regényről, mint most, semmiféle célzat nem lebeg a szemem előtt. Ha így lenne, elvéteném a dolgomat. A dolgom itt az volt, hogy elmeséljek egy történetet. Láthatóvá tegyek néhány olyan embert, akinek az életében, alkatában, válaszaiban kereszteződnek a személyes és a közös kérdések, láthatóvá tegyem magukhoz és egymáshoz fűződő lelki, testi kapcsolataik töréseit, rezdüléseit. Azokat a pontokat, ahol félrecsúsznak a dolgok, és azokat, amelyek magukban rejtik a megnyugvás, a szépség ígéretét. A történet itt tulajdonképpen elég egyszerű. Két krízisbe jutott ember, egy Svédországban élő ötven körüli férfi és egy Magyarországon élő negyven körüli nő találkozik 2006 Magyarországán. Mindkettejüket más-más, a születésüket messze megelőző időkbe visszanyúló múlt formálta, amelyet meg kellene érteniük, vagy amelytől talán meg kellene szabadulniuk ahhoz, hogy szabadok legyenek, hogy személyiségük elnyerje a kontúrjait. Csakhogy ez a múlt nem megérthető, nem feldolgozható, egyrészt mert jelen van, másrészt mert emésztő és ragadós őrületként öltött formát. Mi lesz velük, amikor találkoznak? Találkozás-e, ami lezajlik közöttük, vagy csak a találkozás ígérete? Történik-e valami a szó metafizikai értelmében? Azt hiszem, valami ilyesmiről szól a könyv.

Fotó: Bach Máté felvétele