Együtt a ketrecben

Átrium Film-Színház: Az Őrült Nők Ketrece. Budapest, 2015. május 18.

 Az Őrült Nők Ketrece lassan egy éves jubileumához érkezve már jócskán túl van az ötvenedik előadáson is. A darab hatalmas sikerrel fut, szinte lehetetlen rá jegyet szerezni, ha nem kap időben észbe az ember. Az Alföldi Róbert rendezte musical nemcsak üzenetében, hanem a színrevitel különböző módjait tekintve is több érdekes kérdést vet fel, melyek közül némelyik még az előadás során válaszra talál, sok azonban további kérdéseket generál a nézőben.

A történet középpontjában a kétes hírű éjszakai klub, az Őrült Nők Ketrecének vezetője, Georges (Hevér Gábor) és a lokál sztárja, Albin (Stohl András) kapcsolata áll, minden színre vitt drámai konfliktus innen indul ki és érkezik vissza. A mulatótulajdonos fia, Jean-Michel (Fehér Balázs Benő) házasodni készül, és egy olyan politikus lányát szándékozik elvenni, aki a másik LMBTQ-ellenes tábor vezetője és leghangosabb szóvivője. Az előadás során fokozatosan bontakoznak ki azok az aktuális politikai és társadalmi kérdések, melyekről manapság parázs viták folynak: mennyire szólhat bele a politika az egyén életébe, megmondhatja-e bárki, hogy kivel éljünk együtt, kit szeressünk vagy éppen gyűlöljünk, mi a helyes és helytelen, erkölcsös vagy erkölcstelen, hol tart a mai (magyar) társadalom az elfogadást, a befogadást és kulturális-életszemléletbeli sokszínűséget tekintve.

A rendezői szándék teljesen világos, hiszen a darabban megjelenített társadalmi és (vélt vagy valós) erkölcsi kérdések üzenete egyértelmű: amellett, hogy azok célzottan sztereotipikusan kerültek a színpadra – mind a transzvesztitákat, mind pedig az őket mélységesen megvetőket illetően – határozottan szólítanak fel az elfogadásra és a nyitottságra. Így azok a kérdések vagy személyes problémák, melyek devianciaként vagy a normális társadalmi rend szubverziójaként jelennek meg, nem is hatnak olyan felforgató erővel, mint első látásra gondolnánk, hiszen mindenki szembesülhet azok egyetemes, emberi jellegével. Mindannyian szeretünk, veszekszünk és megbántódunk, kibékülünk és humorizálunk. Ezek mögött pedig csak arra vágyunk igazán, hogy elfogadjanak bennünket.

Musicalről lévén szó, elsőként az előadás zenei oldaláról: a darab zenei megvalósítása példaértékű. A zenekart ezen az előadáson vezető Grósz Zsuzsanna (zongora) mindvégig magabiztosan és figyelmesen dirigálta az együttest. Az egyes hangszerszólamok kifejezetten jól szóltak, a vokálok a helyükön voltak, egyszóval az, amit máskor demóról kapunk meg, itt minden percében élő és éppen ezért élvezhető muzsika volt. A következő elem a színészek énekesi kvalitása, ahol egyértelműen Stohl András viszi a prímet. Albin dalai egyébként is az előadás gerincét adják, Stohl pedig tökéletes érzékkel valósítja meg azokat. Habár Hevér Gábor énekesi kvalitása jóval elmarad e mögött, Georges számai is elérnek a nézői szívekhez, ha nem is a hangzás, de az üzenet tökéletes közvetítése révén mindenképp. A zenét illetően talán a leginkább zavaró tényező a hangosítás tökéletlensége és aránytalansága, valamint mikroportok híján a kézi mikrofonok ide-oda adogatása.

Ahogy már említettem, minden karakter saját sztereotípiái mentén bontakozik ki: a „simán buzi Georges” így csak kicsit extravagánsabb öltözéke miatt, míg kedvese, Albin már minden elemében hozza a konvencionális transzvesztita revüsztár karakterét: tökéletes hanghordozás, mozgás és gesztusok, valamint számtalan apró finomság, melyekkel Stohl András tökéletes Albinné változott át. Az előadás túlzóan és már-már zavaróan sztereotipikus alakja Aristide Bouteille, a Tiszta Haza mozgalom vezetője. Mihályfi Balázs alakítása eleinte még élvezhető, de aztán olyannyira túlpörgetett, hogy néhány perc – és megannyi elpuffogtatott frázis – után unalmassá válik. A képviselő lányát, Anne-t alakító Csobot Adél naivája kifejezetten jó, bár néhány mondatos megszólalásai nem adnak lehetőséget a valódi kibontakozásra. A Fehér Tibor által életre keltett Jacob karaktere ízig-vérig tipikus transzvesztita, külön élvezetes, hogy a legjobb szövegbeli gegek tőle hangzanak el. A színészek mellett, akik igazán élővé teszik a darabot, a Madárkák: a tánckar az előadás egésze alatt tökéletes teljesítményt nyújt (Szelle Marcellt külön kiemelném), a darab legsikerültebb jeleneteinek minden esetben tevékeny résztvevői. A hibátlan összhatáshoz persze a mozgáson kívül hozzátartozik a smink (Vég Attila) és a jelmez (Tihanyi Ildi) is, mely minden szereplő (legyen az táncos vagy színész) esetében aprólékosan kidolgozott és átgondolt. A csillogó és vöröses-bíborszín díszlet, valamint a fények pedig – mindamellett, hogy ebben is a jól bevált sztereotípiák köszönnek vissza – mindkét felvonás alatt hű atmoszférát teremtenek.

A színlapon a következő rövid szöveg áll: „Az Őrült Nők Ketrece egy olyan hely, ahol mindenki az lehet, aki. Vagy épp az, aki lenni akar. És ha muszáj másnak mutatnod magad, mint aki vagy? Hit, remény, szeretet, munka, család, haza, tegnap, ma, holnap, én, te – és ketten együtt”. Tulajdonképpen tökéletes summázata ez az előadásnak, mely sztereotip látszatai ellenére tényleg az élet legalapvetőbb oldalaira és kérdéseire világít rá. De vajon az üzenet eljut oda is – jóval a színház falain túlra –, ahová valójában címezték? Meglátjuk. A folyamatos teltház azért némi bizakodásra adhat okot.

Varró Annamária

Fotó: Átrium Film-Színház. Az Őrült Nők Ketrece – Stohl András, Hevér Gábor – Dudás Ernő felvétele.