Izsó Zita: Irodalom és tér 2. / Vendégség

Minden reggel, miután elmegyek,

elválasztod a gyereket a melledtől,

kihúzod a falból a háztartási gépeket,

elhallgatsz, felhangosítod a zenét.

Minden érkezőnek adsz egy papucsot,

a virágaidra is így teszed a cserepet,

nehogy gyökeret eresszenek valahol.

Vendégeket fogadsz, s ők,

mintha frissen lenne festve minden,

rajtad kívül nem érnek hozzá semmihez.

Pedig mindent megteszel, hogy otthon érezzék magukat,

ihatnának a kedvenc poharadból,

meglocsolhatnák a virágaidat,

megüthetnék a gyerekeket.

Ehelyett csak kikerülik a padlón a felmosott részeket,

megdicsérik a frizurád,

és elmennek még sötétedés előtt.

Én már sosem találom otthon őket,

csak onnan tudom, hogy ott jártak,

hogy valaki megjavította a tévét és más elromlott dolgokat.

Tudom, hogy nem versenyezhetek velük,

én, aki egész nap csapdákat állítok

olyan állatoknak, amiket sohasem látok,

közben pedig hagyom kihűlni az ételt,

elaludni téged,

kiégni a villanykörtéket,

te persze félre akarsz vezetni,

ezért imádkozol minden este, lefekvés előtt,

pedig tudom, hogy őket várod,

és míg én odakint szemetet hordok, padlót mosok,

vagy tisztítom a mások fegyvereit,

ők eljönnek és elvégzik az istenek dolgait.