„Mi mindannyian Don Quijoték vagyunk”

A Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház Don Quijote című előadásáról. Budapest, 2015. június 7.

Rába Roland rendezésében és Parti Nagy Lajos közreműködésével mutatták be idén áprilisban Cervantes ikonikus figurájának történetét. A csaknem ötszáz oldalas regényt színpadra vinni gyakorlatilag lehetetlen, dramaturgiailag töredékességet, narrációs problémákat is jelent. A Don Quijote mint az első modern regény ugyanis nemcsak lovagregény-paródia (sőt, akár lélektani elbeszélés), de narratológiai fordulópont is.

Az elbeszéltség hangsúlyozása, a történet igazságának és hitelességének vitathatósága, az elsődleges forrás megbízhatatlansága olyan izgalmas keretet ad a kóbor lovag kalandjainak, melyet nem lehet egyszerűen leválasztani, lehámozni. Színpadon mindez úgy valósítható meg, ha a színháziságot, a csináltságot hangsúlyozza az előadás, ki-kikacsint a nézőre.

A teatralitás első fokaként a színpadkép érdemel dicséretet: sárgásfehér lepedők és egy hatalmas franciaágy, matracain ki tudja, milyen eredetű testfolyadékfoltokkal. Egyszerre realista és színpadias, ahogy a ruhacsipeszekkel feltűzdelt lepedők színházi függönyként mozognak; a látványosan használt nagy „fehérség” pedig kórházat, elmegyógyintézetet idéz. Don Quijote (Mucsi Zoltán) „kosztümje” realizmus és álomvilág kettősének érdekes elegye: a fehér hálóing, a párna-vértezet és a meztelenség variációi. A „csináltság” fokozására szolgál rögtön a darab felütése is. Parti Nóra szépen vezeti az előadást, kórházi ápolónőként szaggatottan, minden hozzáértést és értelmezést nélkülözve kezdi meg a regény felolvasását, s mikor egy-egy idegen hangzású szón fennakad, segítségére siet a beteg lovag. Ez minden tényleges segítség, amit nyújtani tud, s még ez sem lovagias: Don Quijote az ápolónő felolvasásában saját történetét akarja hallani, melyet kívülről ismer. Élete előre ki van találva, semmilyen meglepetést nem tartogat számára, a „széphistóriákhoz” való hasonlítgatás gesztusában minden új élmény elveszik. Don Quijote ráadásul nemcsak fantazmagóriája miatt nem ura az életének: irányítják is. Sancho Panza (Scherer Péter) az előadás során ki is mondja, hogy az ő ura egy „regényhős”. Ezzel egyfelől fiktivitását állítja, másfelől azt, hogy „csak” egy regénynek tud hőse lenni. A „valóságból” a kalandok, sőt a megmentésre szorulók is hiányoznak. Kegyetlen iróniaforrás a hősi vágy egy ilyen szürke világban.

A kalandhajhászás során rengeteg csodálatos dolog (nem) történik a két főhőssel, melyek eredményeként újra és újra rehabilitációra szorulnak. Mivel „könyökig lehet turkálni a kalandokban”, a szélmalomharc például kimarad, hiszen ezt mindenki jól ismeri – mondja a nővérke (újabb teatralitás!). Don Quijote elveszíti a fogait, a fülét (melyet Sancho visszavarr); rugdossák és püfölik a két szereplőt… Ennyi kegyetlenséget nem lehet épp ésszel, két lábon kihordani. Don Quijote mégsem veszít lelkesedéséből: ennyi rossz után már jönnie kell valamilyen „jóhullámnak”, nem lehet mindig minden csak jó vagy csak rossz. Optimizmusa már-már túlmutat a groteszken, s nevetségesből fájdalmasba fordul. Valami mély szomorúságot érzünk, melyet a darab mintha mégsem bontana ki igazán, pedig árnyalataiban jelen van. „Nem csak az lehetek, akinek magamat gondoltam” – állítja a lovag, aki hősnek hiszi magát, s mégis bolondként lesz világhírű. Nem akarom tragédiaként elgondolni a Don Quijotét, de az elkomolytalanítás művészeti áramlatában szükség van tiszta szomorúságra is; és amikor az ápolónő levetkőzteti, majd áttörölgeti Don Quijote meztelen testét egy nedves ronggyal, az előadás drámai tetőpontjának tekinthető. Mucsiról tudjuk, hogy remekül játszik egészen szélsőséges karaktereket, s ez a pár pillanat kiszolgáltatott, elesett beteg emberként a hátborzongatóval egyenlő. Másik végletként hozható az ábrándozó anakronisztikus lovag, eufórikus, emelkedett hangszínével, csillogó kék szemével, meggyőződéses tekintetével. Elfogulatlanságra törekedve, ám attól szabadulni nem tudván állítom: Mucsi Zoltán korunk egyik legnagyobb magyar színésze.

A tény, hogy a darab már évekkel ezelőtt megfogalmazódott Mucsi és Scherer fejében, arra engedne következtetni, hogy jutalomjáték az egész. Játék valóban, ahogy a matracokat lovagolva ügetnek a naplemente felé, de mégis óriási munka. „Egyszerű” díszletben, kevés kellékből, pusztán kommunikációval építenek világot a színészek. Don Quijotének például az egyetlen lovagi attribútuma egy lovacska a partedliszerű mellvértpárnán. Se Rocinante, se fémpáncélzat; dárdaként, bunkósbotként az ágy keretelemei szolgálnak. Az ágynak központi szerepe van, a színpadkép centruma. Az álmok helyszíne, így az élet, az „életérzés” egyetlen lehetőségének helyszíne, miközben betegágyként funkcionálva a halál lehetséges színtere is. Az este végére konkrétan koporsóvá válik. Don Quijote és Sancho Panza elvonul s az ágyneműtartóba fekszik. De ott sem hallgatnak el. A Búsképű hiába vágyik pihenésre, Sancho csak mondja, mondja… Túl régóta élnek már, s a szélmalomharc sosem ér véget.

Scherer Péter kitűnően hozza a földhözragadt kisembert, szemben a szellemi szinten szárnyaló lovaggal. Kétely és hitetlenkedés határán állva igyekszik látni a csodát, a kalandot – de nem megy… Ő egyszerűen nem ért a kalandhoz, míg a lovag minden „szakirodalmat” olvasott már. Mialatt Don Quijote komolyan seregszemlézi a (nézőtéren) szemben álló két haderőt, egyszerre csak kibuggyan hű fegyverhordozójából, hogy bárhogy nézi, nem lát az egészből semmit. Látni és érteni akar. Humoros kommentárjai ehhez híven pontosak és elmések: elismeri, hogy gazdája bolond, de amint megfogalmazza: „egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz”.

A lovag egész környezete részt vesz a fantázia-színjátékban. Az unokahúg (Parti Nóra) dühödten tépi szét a káros olvasmányt, majd egy varázsló gonosztettére fogja. Sancho a legnehezebb, legbetegebb időkben kitalálja, hogy Dulcinea jelen van, csak más nővé varázsolták. Betegtársai pizsamában ugrándoznak a lovag körül (Katona László és Kovács Krisztián). A páros kapcsán megjegyzendő, remek komikusok, de kicsit talán több geget kaptak a kelleténél: nem értjük, miért az okostelefon, miért a káromkodás, miért az egymást simogató szerzetesek… Ezek tipikusan kortárs, modernkedő „bakiknak” tűnnek, de szerencsére az előadás nem esik a túlaktualizálás gyakori hibájába. Hozzá kell tennünk, hogy az alakítások helyénvalók. Kovács vademberszerű játéka izgalmas; s tehetségét a jós majom fordítójaként, Pedró mesterként is megmutatja. Utóbbi jelenet kifejezetten szórakoztatóra sikerült. A misztikumra és különösségre túlzottan is nyitott antihős fennakadás nélkül fogadja el a majom jóslatát; nem észleli, hogy a fordítandó és a fordított szöveg mennyiségében jelentős aránytalanság van. De hát Don Quijote szeme nem a külvilágra nyílik, és nem is elsősorban a lovagregényekre, hanem saját megfelelési vágyára. „Élete szerelmét” nem csorbíthatja, hogy tizenkét év alatt csak négyszer látta: amire Dulcinea neki kell, arra megfelel. Szerelem kell, s hogy pórias-e, léha-e, lényegtelen… „Szorongunk és teljesítünk” – hangzik a darab egyik tézise. Don Quijote a lovagregények, a többi szereplő pedig a Búsképű lovag árnyékából definiálja önmagát. S nemcsak a szerelembe beleőrült Cardeniót, de mindnyájukat, mindnyájunkat „kikészít” a – hasonlítgatásoktól terhelt – saját történetünk.

Élvezetes, érdekes, jól megcsinált előadás lett ez a „regénysűrítmény”; hogy emlékezetes lesz-e, az idő dönti el. Sűrűsége mindenesetre erény, nem laposodik el, fenntartja a figyelmet. Az alakítások nagyszerűek, és a zenés-táncos betétek is izgalmasan hatnak. Egyszerre fokozzák a latinos hangulatot, s mégis kizökkentenek, talán ez is a cél. A vörös fények s Vámos Veronika vörös ruhája kivirít a besárgult fehérségből. A táncművész varázslatos énekhangja és flamencója szépen rájátszik a szürreális állapotokra. Az álomszerűséget erősítik a lepedőkre vetülő árnyékok is (amit még jobban ki lehetett volna használni…). A néző elégedetten távozik a színházból, még ha egy kiirthatatlanul fülbemászó, slágergyanús dallal is fertőződött meg, mely szerint „mi mindannyian Don Quijoték vagyunk”…

Tary Orsolya

Fotó: Mészáros Csaba

http://szkene.hu/