Magány, idegenség, árvaság

Schein Gábor Svéd című kötetéről

(Interjúnk Schein Gáborral: “A gyilkolásért nem a háborúk felelősek, hanem mi”)

Schein Gábor legújabb regénye, a Svéd egy, vagyis legalább két család évtizedeken és országhatárokon átnyúló története. Egy fordulatokban bővelkedő nyomozás, háttérben közös történelmi traumákkal és a közelmúlt eseményeivel.

Aki próbálta már valaha is kibogozni egy családfa összegabalyodott ágait, vagy felkutatni akár csak egyetlen eltűnt személyt is, függetlenül attól, hogy végül sikerült-e kiegyenesítenie a kérdőjeleket, tapasztalhatta, hogy az innen-onnan hallott sztorik, a megtalált dokumentumok, a biztos pontnak tűnő nevek és évszámok újabb és újabb kérdőjeleket szülnek. Mindez persze logikus: minél több az adat, annál valószínűbb, hogy szerteágazik a történet. Egy személy életútját, pláne egy egész család történetét pedig általában csak töredékesen, részleteiben lehet megismerni, főleg évtizedekkel egy háború és egy forradalom után. Schein Gábor regénye azonban nem csak egyszerű detektívtörténet, annál sokkal több olvasata van.

A nyomozás szálai mellett furcsa, nehéz sorsokba és feszült emberi kapcsolatokba botlunk, miközben a magyar vagy inkább az egyetemes történelem valós eseményei között bolyongunk. Azért fontos hangsúlyozni, hogy sokkal inkább az egyetemes, mintsem kifejezetten a magyar történelemről van itt szó, mert a könyvben felvillanó események (elsősorban az ’56-os forradalom és az utána következő megtorlás, illetve a bő évtizeddel korábbi holokauszt) átívelnek mindenféle országhatáron. A történet jelen idejének hátterét pedig a 2006-os Kossuth téri zavargások, valamint a Lipótmezei Elmegyógyintézet 2007-es bezárása adják. A könyv a sokoldalú, drámával, verseskötetekkel, regényekkel, novellás- és esszékötettel, valamint irodalomtudományi művekkel is jelentkező író eddigi életművének egyik különleges darabja.

De hogy milyen regény is a Svéd, túl azon, hogy különleges? Egy kicsit hűvös. Olyan, amilyennek innen, a mi magyar valóságunkból Skandináviát elképzelhetjük. Vagy inkább elegáns, mert az elegancia szó talán jobban illik Schein elbeszélői stílusára. És ha Svédországot hűvösnek is gondoljuk, legalább annyira hidegnek és ridegnek érzékelhetjük a hazai helyszín, Budapest utcáit. És nemcsak az évszakok (ősz, tél) miatt. A narráció hűvös eleganciája és kifinomultsága mögött viszont ott bujkál az őrület, és felmerül a kérdés, hogy a normálisnak gondolt többséggel szemben valóban bolondnak kell-e tekintenünk azokat, akik nem tudják feldolgozni a történelmi széljárás, a kötelező értékrendek és felülről meghatározott világnézetek gyakori változásait.

A holokausztot túlélő, hithű kommunista asszony, Stiller Anna ’56 után kerül elmegyógyintézetbe – az ő karakterének kidolgozásakor a szerző nemcsak fantáziáját, hanem Kovai Melinda pszichológiai kutatásait is felhasználta. A többi viszont már történelembe ágyazott, helytörténeti elemekkel is színesített fikció. A megbomlott elméjű asszony magára hagyja gyermekét, akit a svéd Grönewald úr vesz magához Ausztriában, a kapfenbergi menekülttáborban. Úgy neveli fel feleségével, a nála is szigorúbb és merevebb Teresával, hogy a fiú mit sem sejt saját származásáról. Az idős diplomata aztán a feleség halálát követően kezd el nyomozni nevelt fia vér szerinti anyja után, hogy végre megajándékozhassa Ervint azzal a tudással, amely elől évtizedeken keresztül elzárta.

Először temetőkben keresgél, mert „a temetők a legnagyszerűbb könyvtárak, telis-teli megíratlan könyvekkel”, aztán orvosi kartonokban kutat tovább. Utóbbiakhoz egy magyar orvos, Bíró doktornő segítségével jut hozzá. Bíró doktornő maga is holokauszt-túlélők leszármazottja, így aztán nemcsak ’56, hanem ’44 is végig jelen van a történetben. Közben éppen csak derengenek a háttérben az őszi utcai zavargások, ugyanakkor a Lipótmező bezárása („Magyarországon mindenkit normálissá nyilvánítottak”) természetesen az orvosok és betegeik életére is direkt módon hat. Úgy maradnak magukra, ahogy tulajdonképpen a történet összes többi szereplője: a Svéd a magány, az idegenség, az árvaság regénye is. Ervin például nemcsak ismeretlen édesanyjától és ismeretlen szülőföldjétől szakad el, de tehetős mostohaszülei sem érzik a sajátjuknak, Budapest pedig nemcsak a messziről jött ember, de az itt élő polgár számára sem otthonos.

Schein remek hasonlattal jellemzi a kapcsolatokon belüli elidegenedést (a férfi kezében van hangszer, és nem tud rajta játszani), de érzékletesen ír le külső és belső tereket is, stockholmi és budapesti utcát, újlipótvárosi fodrászüzletet és budai cukrászdát. A tárgyaknak is fontos szerep jut: Grönewald úr egy egész szobára való ereklyét és kacatot halmoz fel, hogy történeteket kreáljon számukra, ez a mánia pedig rímel arra a súlyos élethazugságra, amelyben Ervin is kénytelen felnőni. Ahogy a történelmi traumák, úgy ezek a hazugságok sem ismerik az országhatárokat. A szöveg ilyen és ehhez hasonló motívumai mellett pedig ott vannak Szőcs Petra fekete-fehér fotói, nem is annyira illusztrációként, sokkal inkább önálló művészeti alkotásként, elszakadva a cselekménytől, további asszociációs lehetőségeket felkínálva.

A regény arra a kérdésre is választ keres, hogy lakóhelyünkön és családi hátterünkön túl mennyire határoznak meg bennünket a születésünk előtti történések, a generációról generációra örökített titkok, az elfojtott és kibeszéletlen traumák. Stiller Anna személye maga a megtestesült titok, Ervin tudatlanul és akaratlanul is e titok identitás nélküli hordozója, míg a nyomozást, elveszett identitásának keresését Grönewald úr, illetve kissé kényszeredetten Bíró doktornő végzi helyette. A végén kézenfekvőnek tűnik többféle lezárás, hiszen előkerül sokféle dokumentum, csaknem hollywoodi filmbe illő módon találkozik egymással az egyedülálló Bíró doktornő és az elvált Ervin, de a levegőben lóg egy sokadik, utolsó utáni csavar lehetősége is. Vagy éppen az, hogy nyitva marad a történet. Mert ha a múltban nem lehetünk biztosak, hogyan is tudhatnák bármit a jövőről?

(Schein Gábor: Svéd. Kalligram, Budapest, 2015, 208 oldal, 3000 Ft)

Szarka Károly