Az állatok szőrös gyerekek

Dolák-Saly Róbert Én vagyok a kedvenc állatom című kötetének bemutatója, Átrium Film-Színház, Budapest, 2015. október 4.

A Libri Kiadó gondozásában jelent meg Dolák-Saly Róbert verseskötete, az Én vagyok a kedvenc állatom. Az Átrium Film-Színházban rendezett könyvbemutató persze véletlenül sem nevezhető szokványosnak. A legendás Besenyő család legendás Anti bácsiját ismerve egyáltalán nem meglepő az sem, hogy bár a kötetben a gyerekversek dominálnak, és a délelőtti előadás matinéjellegének megfelelően a közönség átlagéletkora meglehetősen alacsony, a felnőttek is jól szórakoznak. Jómagam is az lennék, legalábbis papíron.

Barabás Éva kérdésére válaszolva Dolák-Saly elmondja, a szövegek hatvan éven keresztül íródtak, ezzel pedig rögtön az elején tisztázódik, hogy a hagyományos irodalmi esteken megszokott kérdezz-felelek itt és most nem fog működni. A műsorvezető szerencsére méltó partnere tud lenni az olykor Pandacsöki Boborján hangján megszólaló szerzőnek, amellett, hogy amikor kell, komoly marad: bevezetőként elmondja, hogy bár a versek szereplői és elbeszélői nagyrészt kutyák és macskák, a történet elsősorban rólunk, emberekről szól.

A korcs (más néven utcai vegyes) nem érti például, miért ragaszkodnak az emberek a fajtatiszta kutyákhoz, amikor fajtatiszta ember sem létezik. Egy gyermeki hangon megszólaló gazdi ugyanakkor elmondja, hogy nem szeret minden kutyát és macskát, csak bizonyos kutyákat és macskákat, de így van az emberekkel is, mivel hétmilliárd embert nem lehet szeretni. Hol Dolák-Saly, hol Barabás olvas fel – utóbbi alkalmak után a szerző rácsodálkozik, hogy ezek tényleg versnek tűnnek, ő meg ezek szerint tényleg egy kicsit költő.

A hazai abszurd humor nagyágyúja mesél saját macskáiról, Dodzsemről és Majthényiról, az előadás harmadik szereplője, a könyvet illusztráló, korábban a Kistehén figuráját megalkotó szerb képzőművész, Igor Lazin pedig beismeri, soha nem szerette a macskákat, de a közös munkának köszönhetően megkedvelte őket. A házi kedvencekkel kapcsolatban általában a szeretetet és a felelősséget szokták emlegetni, Barabás viszont a halál elfogadását emeli ki: tudjuk, hogy rövidebb ideig élnek, mint mi.

Dolák-Saly mesél szomorú és vicces történetet is, utóbbiból valószínűleg többet, mivel nem telik el úgy három perc, hogy ne robbanna fel a közönség a nevetéstől. „Van az aranyosságnak az a foka, amikor már megütnéd”, állapítja meg a kisállatokról, és megtudjuk tőle, hogy a nők gyakran féltékenyek a macskákra a bennünk meglévő női esszencia miatt. Közben finoman évődik a színpad előtt lopakodó fotóssal, és pedagógiai célzattal hangos vakkantással válaszol egy síró kisgyereknek.

A L’art pour l’art társulat figurái közül előveszi Leopoldot, a harsány és raccsoló porondmestert is, hogy diafilm-vetítés közben kommentálja annak a mackónak a kalandjait, aki „leesett a szekrény tetejéről, és megdöglött”. Meghallgatunk néhány dalt, többek között A döglött tehénről, közben Barabás elárulja, hogy Dolák-Saly a hetvenes években az Omega „egyszemélyes előzenekara” volt. És bár biológia–rajz szakon végzett, a rendhagyó rajzórát átengedi Lazinnak, a végén pedig mikrofont kap Csányi Vilmos etológus is, aki szerint azért szeretjük az állatokat, mert tulajdonképpen szőrös gyerekek.

Szarka Károly

Fotó: Antal Zsanett