Fekete Anna: Irodalom és idegenség 1. / Túl

Ide egy hét, oda két hét…
elcsúsztam, mit tegyek, a saját kezemet
se találom. Egy reggel Fontainebleau-ben
ébredek, aztán egy nevenincs orosz városban
fekszem le, a betűk hajléktalanná tettek,
pedig csak néhány félig szívott csikket, be nem teljesült
ígéretet hordok a zsebemben. Mondd meg Dásának,
hogy még az egyszer, de soha többé meg se próbálja…
És ki az a Dása, mormolom a fogorvosnál maga elé,
hogy kerülök ide, és mi ez a rés, ez a szünet a soha-többé
és még-az-egyszer közt. Ezt mormolom nagyapám temetésén is,
de hát nem lehetek résen mindig, ez az 1723. temetés
az életemben, és ki tudja, melyik az igazi. Ha megnyitom
a szállodában a vízcsapot, csókok permeteznek a kézfejemre,
talán egy versolvasó, öreg hölgy hagyta itt, vagy én magam
voltam, mikor hosszú szoknyásan, kócos hajjal menekültem.
De melyik a melyik? És hol van az én kezem?
Azt mondod: irodalom. Lehet. De nem a mondatok
halnak meg helyettem, nem a mondatok véreznek.
Te pusztulsz vele. És te pusztulsz nélküle.