Játszótér csúszdával

Átrium Film-Színház. Kultúrbrigád: Makbett. Budapest, 2015. szeptember 24.

Egyszerű, stilizált díszlet fogadja a nézőket az Átrium Film-Színházban: nézhetjük várnak, királyi koronának vagy játszótéri homokozónak is. Jobbra egy lehetetlenül kicsi mosdókagyló nagy flakon folyékony szappannal, balra egy nyeszlett műfa. És hogy mindez a jelenlegi magyar politikai-közéleti játszóteret idézi, arra az élénk narancssárga színvilág egyértelműen utal, ahogy az előadás kék-fehér óriásplakátja is.

Makbett – nemshakespeare, áll a plakáton. És tényleg nem, ez Ionesco drámája 1972-ből, amit Magyarországon eddig mindössze egyszer mutattak be, 2011-ben Budaörsön, Salamon Suba László rendezésében. A darab, bár fő vonalaiban követi az eredetit, annak nyers, lecsupaszított, abszurdba fordított változata. Itt mindent és mindenkit a hatalomvágy mozgat, ha pedig megszerezte, nem tud mást, csak visszaélni vele, amíg egy újabb, még mohóbb és erőszakosabb hatalomvágyó nem végez vele. Alföldi Róbert darabválasztása nem meglepő, hiszen utóbbi rendezései közül több is – Danton halála, Julius Caesar – a hatalmon lévők, a hatalomra igyekvők és az alávetettek, vagy éppen alávetődők viszonyait térképezte fel. Sok vér folyt már el Alföldi színpadán, és folyik ezúttal is, a pirosat is hozzáadva az előadás meghatározó színeihez – igaz, a brutalitás ábrázolása mellett olyan vicces részletekben is, hogy a színészek közül többen pirosra festett fülekkel játszanak, de még a cipőjük talpa is piros vagy narancssárga. (A látvány a rendező és Tihanyi Ildi közös munkája.)

A darabot Bognár Róbert fordította, és Alföldi is az ő fordítását használja, de megtűzdelte néhány mai utalással drótkerítésre, „a reformok működnek” szlogenre, és teleszórták vaskos négybetűs szavakkal. Ez utóbbiaknak többnyire van funkciójuk: a nyelvi romlás – a morális romlással párhuzamosan – a legifjabb generációnál eléri azt a szintet, amikor már szinte csak ezekkel a szavakkal tudnak kommunikálni. Máskor viszont túl kiszámíthatónak és ettől furcsa módon modorosnak tűnnek a menetrendszerűen érkező nabaszdmegek.

A játszóteres metaforát Alföldi Róbert következetesen végigviszi az egész előadáson. A címszerepet alakító Orosz Ákos olyan, mint egy játszótérre beszabadult gyerekmaffiózó, aki szétrúgja a többiek homokvárát, vagy az a kisfiú, aki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megkínozzon egy kisállatot. (Nem mellesleg ő az, akit Gergye Krisztián koreográfiája is jól megtámogat a karakterépítésben.) Stilizált, egydimenziós, az igen-nem, enyém-enyém logika mentén gondolkodó karaktereket látunk a színpadon. Itt nincsenek bonyolult viszonyok, mindenki mindent magának akar, a meglátom-elveszem logika alapján. Ebben a leosztásban az alattvalóknak az a szerep jut, amit egy kék játékmaci szimbolizál: ülnek, néznek, és hagyják, hogy oda tegyék-vigyék őket, ahová a felettük állók csak akarják. Legfeljebb valami tudatmódosító, féleleműző pótszerrel élhetnek, amit a kisemberek élelmesebbje árul nekik. Jelen esetben ez kezdetben még a kisdobozos almalé, amit a színpadon időről időre egy bolti bevásárlókosárral átbotladozó háziasszonyra (Bercsényi Péterre) sóz rá az árus (Krum Ádám). A túléléshez szükséges adag – és vele az ár – persze exponenciálisan emelkedik. (Igen, az előadás szponzorai között ott van a folyónevű gyümölcslégyártó.)

Alföldi többször is él az ismétlés eszközével. A különböző oldalakon állók egymás tükörképei: ugyanazt mondják, ugyanúgy érvelnek, ugyanúgy tisztára mosatnák a véres kardot az e célra tökéletesen alkalmatlan mosdókagylóban. De visszatérő motívum az is, hogy a hatalomnak való behódolást és az ellenség meggyilkolását szexuális aktusokkal jelzik. Többször felbukkannak a boszorkányok is, sokszoknyás falusi parasztasszony jelmezben, erős tájszólással. Kerekes Éva és Parti Nóra kettőse elsőre nagyon ütős, később kiszámíthatóvá válik, ahogy a többi ismétlés is.

Ez a kiszámíthatóság, meglepetés nélküliség a két óra húsz perces, szünet nélkül játszott előadás kritikus pontja. Egyrészt éppen a rendezői koncepció következetességéből, végiggondoltságából fakad, másrészt viszont oda vezet, hogy az előadás időnként elengedi a néző figyelmét, már csak azért is, mert a karaktersablonok és az erősen stilizált játékmód miatt könnyű kívül maradni a világán. Mintha távolról néznénk egy sajátos szociálpszichológiai kísérletet, amiben ugyan ráismerünk a körülöttünk lévő világra, de ezen kívül nem tudunk azonosulni vele. Úgy tűnik, Alföldi Róbert kizárólag az értelmünkre akar hatni, kerülve mindent, ami lehetőséget adna az érzelmi azonosulásra.

Nehéz helyzetben vannak a színészek is, hiszen árnyalt szerepformálás helyett egy rugóra járó, időnként szinte gépiesen káromkodó-szexelő-hörgő-kiabáló figurákat kell hozniuk. Hevér Gábornak Duncan királyként van lehetősége elénk tenni egy komplett Orbán Viktor-beszédet a jól ismert hangsúlyokkal és retorikával. Kerekes Éva a királyné szerepében, hangsúlyaiban sokszor az Örkény Színházban játszott Übü mamát idézi, de ahogy ott is, itt is tökéletesen a helyén van. Bercsényi Péter a már említett háziasszony remek rajza mellett eljátszik egy haldokló katonát is, az előadás egyik legmorbidabb, legviccesebb jelenetében.

A vége, amikor Macol, az új uralkodó (Fehér Balázs Benő), már megjelenésében is egy „szép új világot” jelezve, elegáns öltönyben, a többiek festett-maszkos arcától eltérően csupasz arccal mondja a képükbe/képünkbe, hogy higgyük el, ettől kezdve minden sokkal rosszabb lesz, valóban üt. Ez azonban sok más Alföldi-rendezéstől eltérően az egészre sajnos nem mondható el. Minden erénye ellenére hosszú az a két óra húsz perc úgy, hogy tudjuk, hogy magunkat nézzük, de nem érezzük, hogy közünk lenne hozzá.

Turbuly Lilla

(Makbett – Hevér Gábor, Orosz Ákos – fotó © Dudás Ernő / Kultúrbrigád – Átrium)