A látszat regénye

Spiró György Diavolina című regényéről

Spiró György legújabb regényének mottója a „semmi nem az, aminek látszik” frázis is lehetne, még ha ennek némileg ellent is mond az a hitelesítő szándék, melyet a mű írását megelőző, komoly kutatómunkáról beszámoló szerzői nyilatkozatok, illetve a fülszöveg is közvetítenek (a regény „minden szereplője létezett, a legelképesztőbb történetek is valóságosak”).

Ennek megfelelően a kötet elbeszélőjének megtett, Gorkijt éveken keresztül ápoló és szolgáló Diavolina (Olimpiada Csertkova) is létező személy volt – akinek a gazdája halálos ágya mellett elhangzó beszédét Spiró bele is szőtte a regény szövegébe –, tehát lényegében a perspektíva a mű egyetlen fiktív eleme. Az olvasó így azzal az elvárással közelít a regényhez, hogy az orosz szerző életének azon mozzanatait ismerheti meg, melyek egy sokkal árnyaltabb Gorkij-kép megrajzolását teszik lehetővé, illetve hogy egy olyan nem mindennapi asszony visszaemlékezéseit olvashatja el, aki nemcsak közelről ismerte az orosz szerzőt, hanem származásánál és helyzeténél fogva számos összefüggésre lehet rálátása.

„Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött” (8.) – olvashatjuk Diavolina jellemzését a nagy íróról már az első oldalakon, és abban, ahogy az elbeszélő folyamatosan kritizálja s ripacs módon színészkedő emberként írja le Gorkijt, egyfelől eloszlatja az olvasó azon kétségét, hogy az orosz szerző iránt táplált érzelmei megbízhatatlan elbeszélővé tennék őt, másfelől pedig megmutatkozik benne az a hitelességre való törekvés, mely az álarc mögött megbúvó valódi ember megismerésével kecsegtet. Jórészt ez az, ami indokolja és legitimálja azt a regényírói döntést, hogy Gorkij utolsó éveiről egy külső szemlélő számol be, és nem saját maga, ugyanis ellenkező esetben meginogna az egész kötetet meghatározó hitelesség-koncepció, hiszen a memoár műfaja magában hordozza azt a lehetőséget, hogy az író egy tudatosan megkonstruált képet közvetítsen magáról az olvasó felé, ami a műben olvasottak alapján egyáltalán nem lenne idegen az orosz szerzőtől.

A kötet borítója, melyen Gorkij vörös színházi függöny mögé montírozott alakja kukucskál ki, nemcsak a szerepjátszásra való hajlam vizuális megjelenítése miatt érdemel figyelmet, hanem amiatt a kettősség miatt is, ami a regény címe és tartalma között áll fenn, hiszen ha az alkotás címében a narrátor neve szerepel, akkor az olvasó joggal feltételezheti, hogy Diavolina lényeges szerephez fog jutni a cselekményben. A mű első oldalainak olvasása közben ez a várakozás beteljesülni látszik, azonban az orosz szerzővel való kapcsolatát megelőző évek szűkszavú felidézése után Diavolina alakja egyre inkább háttérbe szorul, s inkább az események elbeszélőjeként, mintsem alakítójaként van jelen a cselekményben, így személyének jelentősége az egyes emberekkel, történésekkel, továbbá a Gorkijjal kapcsolatos reflexiói révén mutatkozik meg, ezért fordulhat elő, hogy egyes, világtörténelmi szempontból nagy jelentőségű eseményeket éppen csak megemlít („Alekszejt tizenkét éven át nem láttam. Volt közben háború, forradalom, egyebek” – 23.), és orvossá válásának történetét sem részletezi.

Bár Spiró a memoár műfaját imitálja, mégis olyan „hibákat” fedezhetünk fel benne, amiket egy íráshoz értő életrajzíró nem követ el (például hogy több alkalommal is beszámol bizonyos eseményekről), amit egyfajta hitelesítő gesztusként is felfoghatunk, ugyanakkor a fiktív emlékirat nyelvhasználatára ez a gesztus egyáltalán nem jellemző; a főszereplő végig mai nyelvi regiszterben meséli el a történetet, és nem mellőzi a szlengesebb elemeket sem (például: „gatyába rázta a társaságot”, „keményen fúrta” vagy: az „idősebb nőkre hajtott”). Ennek az önálló hangnak a hiánya azért is meglepő, mert ha egy műben nincsenek párbeszédek, és mindent kizárólag a narrátor szűrőjén keresztül ismerünk meg, akkor az elbeszélői technika mindig kitüntetett helyzetbe kerül. Azonban az innovatív irodalmi nyelvezet – ami egyébként is mesterkélten is hatna Diavolina tollából – helyett a szikár stílus és a tényközlésre való szorítkozás jellemzi a kisregényt, melynek szövege sok esetben megrogyik az egyes – olykor csak felsorolásszerűen megemlített – események és személyek számának súlya alatt, ezért az olvasó időnként úgy érzi, hogy az elbeszélni kívánt anyag aránytalanul nagy a könyv terjedelméhez képest, ám az ilyen részeket szerencsésen ellensúlyozzák az olvasmányos stílusban megírt anekdoták.

A csúcspontok hiánya és a nagy időbeli ugrások szintén feltűnőek a szövegben, amit Spiró azzal magyarázott, hogy íráskor az inspirációt Gorkij művei, illetve azok formája szolgáltatták, tehát a Diavolinát akár a gorkiji regény imitációjaként is értelmezhetjük.

Bár a szöveg esszéisztikusnak nevezhető részeket is tartalmaz, mégsem akar olyan történelmi vagy politikai kérdéseket feltenni és megoldani, amelyek egyébként relevánsak lehetnek a regényben elbeszélt időszak és alakok kapcsán. A karakterek árnyalt ábrázolását már csak azért sem érdemes számon kérni, mert a már említett elbeszélői perspektíva ezt eleve nem is teszi lehetővé, továbbá a mű nem a szereplők aprólékos, pszichológiai igényű felépítésére, sokkal inkább azok szatirikus ábrázolására törekszik. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy még ebben a kizárólagossá emelt narrátori szemszögben is tapasztalható egyfajta kettősség, hiszen egyes esetekben Diavolina olyan dolgokról is beszél, amelyekről ő maga nem tudhatott, vagy olyan belátásokat fogalmaz meg, melyek csak egy évtizedekkel későbbi, visszatekintő perspektíva konstrukciói lehetnek csak.

Spiró György Diavolina című műve bár igen gondos kutatómunkáról árulkodik, mégsem vállalkozik a benne ábrázolt történelmi események mozgatórugóinak teljes igényű feltárására, azonban ennek, valamint az olvasmányos stílus és a bravúros írói fogások ellenére az olvasó olykor mégis elveszik az információ- és néváradat forgatagában.

(Spiró György: Diavolina. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015, 208 oldal, 2990 Ft)

Kosztrabszky Réka