A lemur átkelt a hídon

Garaczi László Wünsch-híd című kötetének bemutatója, Budapest, Kisüzem, 2015. november 12.

A Wünsch-híd, túl azon, hogy Garaczi László legújabb könyvének címe, egy titokzatos, ma már funkció nélküli híd a Városligetben – az egykor felszíni szakasszal is rendelkező kisföldalatti felett ívelt át. A Wünsch Róbert nevét viselő építményt még a mindentudó lokálpatrióta beszélgetőtárs, Szegő János sem ismerte. A híd természetesen metafora is, a múlt pedig intenzíven van jelen a frissen bemutatott kötet regénnyé összeálló kisprózáiban.

A szerző elismeri, marketingszempontból talán szerencsésebb lett volna előző, sikeresnek mondható könyveinek (Pompásan buszozunk, Arc és hátraarc) irányvonalát folytatni, de az utóbbi években egyre csak gyűltek a szövegek, és végül hagyta, hogy ilyenné váljanak. Vagyis töredékessé, költőivé. Garaczi saját elmondása szerint nem bánja, sőt örül is neki, hogy nehezen definiálható a könyv műfaja, és hogy néhány szöveg átmenet a próza és a líra, novella és prózavers között: a lényeg az volt, hogy organikus egységgé álljanak össze az egyes darabok, meg aztán korábban is jelentek már meg vegyes műfajú kötetei. A Wünsch-híd a múltat dolgozza fel, és több életszakaszt vesz alapul, sőt a gyerekkor, a katonaság és a házasság mellett a jövőbeli vízió is jelen van.

A pesti kocsmanegyed egyik emblematikus egysége, a Kisüzem pedig nemcsak a könyvbemutató helyszíne, hanem a könyvben olvasható és az est során fel is olvasott egyik történeté is. Az eredeti alapsztori persze csak nyersanyag, ahogy a többi, önéletrajzi elemeket tartalmazó szöveg is sokat csiszolódik, formálódik, míg végül alig marad meg belőle valami, a szépirodalom viszont sokszor így születik. Garaczi számára fontos a mondatok hosszúsága, a ritmus megtalálása is. A Magvető Kiadó és a kötet szerkesztője, egyben az est moderátora, Szegő János úgy érzi, a szövegek rövid mondatai nem kopognak, hanem simogatnak, a felsorolások pedig nem álmosítóak, hanem vibrálóak – a szerző ezek szerint megtalálta a megfelelő arányokat.

Szegő megállapítja, hogy az említett korábbi, narratívabb Garaczi-könyvekhez képest a Wünsch-híd lírai hangvételű rövidprózái érettebbek, ugyanakkor naivitásuk, reflexiómentességük frissé, üdítővé teszi őket. Korábban Radnóti Sándor a kortárs magyar irodalom nagy humoristájának nevezte az írót, ezekben a szövegekben viszont kevesebb a humor, kevesebb az irónia, és ha vannak is ilyen villanások, azokat a komolyság mindig ellensúlyozza. Mindezt a szerző is elismeri. A moderátor megkérdezi még a fürdőkultúra szerelmesétől, hogy szokott-e úszás közben – természetesen fejben – írni, Garaczi viszont inkább a tervezés helyeként jelöli meg az uszodákat, ahol azonban mégiscsak könnyebbé válik a test, és szabadabb lesz a szellem, segítve a kreativitást.

További kulisszatitkokat elárulva Garaczi beszél még régi tárcanovellákról és kötetből kimaradt szövegekről, amelyek újabb kötetekbe passzolnának, újrahasznosítani mégsem tudja őket. De hiába nem tud hozzányúlni a számítógépén található mappákhoz, a kéziratok temetőihez, amelyek a kötetek potenciális fejezeteinek emlékét őrzik, ezek sem születtek meg hiába, hiszen nélkülük nem jöhetnek létre a könyvek. A Wünsch-híd egyébként a most már tetralógiává bővült lemur-sorozat (Mintha élnél, Pompásan buszozunk, Arc és hátraarc) része, az Egy lemur vallomásai alcím Szegő szerint műfajjelölő „pszeudo-hashtag”. A beszélgetést a söröskorsók csörrenése mellett két kanári csiripelése kíséri, utóbbiakat végül a Dep’art zenekar koncertje harsogja túl.

Szarka Károly

(A szerző felvétele)