A fuvola új varázsa

Mozart: Varázsfuvola. Operavizsga. Zeneakadémia, Solti terem, Budapest, 2015. december 21.

Olyan előadásról írni, amely csak kétszer került a nagyközönség elé (meg egy zártkörű alkalommal), és soha többé nem lesz látható – kicsit reménytelen, de érdekes vállalkozás. Igaz, két évvel ezelőtt már színre került Almási-Tóth András rendezése, de most a Zeneakadémia operaénekeseinek vizsgaelőadásaként éledt újra, és őszintén reméljük, hogy ezzel nem zárul még le a sorozat; akkoriban igen elismerő kritikákat kapott, joggal, kár volna ilyen ritkán ismétlődő alkalmakra várni. Ahelyett, hogy annak ecsetelésével bosszantanánk az olvasót, mit hagyott ki, miről maradt le – azon lehet ilyenkor elmélázni, mi lehet hatásos vagy maradandó ebből a nagyon is mulandó produkcióból, akármelyik résztvevő (vagy a közönség) szemszögéből; az élmény nyomtalanul elillan ugyan, de nyomai megmaradhatnak, később, máskor, máshol talán majd észrevehetjük a remek zeneakadémiai Varázsfuvola néhány ötletét.

Márpedig ötletekből nincs hiány. Szükség is van rájuk, mert bár mindig jó (főleg jó zenekarral, jó énekesekkel) meghallgatni Mozartnak ezt az operáját (vagy bármelyiket) – az unalmas vagy nagyon szokványos előadás sokat ronthat a hatáson. Sziporkák, viccek, élénkség, emlékezetes figurák, izgalmas mozgás, megragadó színpadkép és jellegzetes jelmezek kellenek (vagy legalább néhány ezek közül), különben nem teljes az élvezet.

Igazán kitett magáért a Zeneakadémia operavizsgájának stábja: a karmester – a régi zene nagy szakértője, Vashegyi György – pontosan és biztos kézzel irányított, az akadémisták zenekara és énekkara igen jól működött közre; koreográfusnak megnyerték a kiváló Juronics Tamást, és a (főiskolás) táncosok ugyancsak nagyszerűen (és csöppet sem tolakodóan) teljesítettek.

A jelmezeket Tóth Bori tervezte, és ezek rendkívül sokat adtak hozzá az egyes karakterek minőségéhez – és itt már benne is vagyunk a koncepció elemzésében. Ki gondolta volna például, hogy Sarastrót (Gábor Géza m. v.) meg lehet jeleníteni afféle maffiafőnökként, kifogástalan fekete öltönyben és arany nyakkendővel: az ő bölcselkedései és nyugodtsága talán csak magára kényszerített maszk, felszínes látszat-emberségesség, önmagát vagy környezetét győzködi arról, hogy ahol ő uralkodik, az a fény és bölcsesség birodalma. De durván és kéjjel ütlegeli Monostatost (Kristofori Ferenc), ha teheti, és lányához, Paminához (Sárközi Xénia) fűződő kapcsolatát mintha némi incesztus is színezné. A néző arra gyanakszik, hogy Sarastro birodalma olyan diktatúra, ahol az egyeduralkodó kiszámíthatatlan és beteges érzelmei irányítják mindazt, amit (belső használatra) „igazságosságnak” és „becsületnek” neveznek – ám aki belül van, az ezt vagy nem veszi észre, vagy elfogadja. Az Éj királynőjének (Varga Viktória m. v.) földig érő szoknyájából rendszeresen combtőig kivillan a lába, egyszerre zárkózott és szenvedő asszony és veszedelmes, kéjvágyó vamp. Papageno (Erdős Attila) egy hajdanvolt ficsúr néhány kellékéhez ragaszkodik (cilinder, sál, feltűnő zakó, laza nadrág) – korántsem az a szánni való és mulatságos pojáca, ahogyan ezt az alakot megszoktuk (vagy: másképpen az). A három kisfiú jelmeze és mozgása ugyancsak telitalálat: fényes-suhogós jogging-ruhák, egyenesen a kínai piacról, kapucnival; gesztusaik és mozgásuk a budapesti nyolcadik kerület mélyéről ismerősek, hányaveti, nyegle, kihívó kiskamaszok. Taminóval (Zou You) és Paminával nehéz bármit is kezdeni, jelmezzel is, mozgással is, karakteralkotással is – ők ketten világos ruhát kapnak, Taminóé szintén kissé az ócskapiac eleganciáját idézi; ők mintha ennek a világnak a balekjai volnának.

Ennyi talán elég is volna ahhoz, hogy kimondjuk: olyan új interpretációját kaptuk a nagy klasszikusnak, amely után nehéz lesz másként nézni az opera alakjait (vagy legalábbis: nem összehasonlítani őket Almási-Tóth teremtményeivel). De hát ennél sokkal több rétegből áll ez a mű: először is ott van Varró Dániel fergeteges új fordítása (részletek megjelentek belőle a 2000 című folyóiratban); nem mindig érthető ugyan a szöveg (ez nem szemrehányás, teljesen természetes dolog), de ahol igen, ott frenetikusan humoros és mai, miközben pontos marad. A közönség már csak azon is mulat, hogy a megszokott, kedves-bájos versek helyett érdes, slampos és vicces sorokat hall – de ha véletlenül nem ismerné a régi fordítást, akkor is nagy élvezet. Aztán ott a díszlet: Lisztopád Krisztina magának a Zeneakadémiának folyosódíszeit, díszes üvegablakait és domborműveit idézi meg. Sokértelmű tréfa: egyrészt azoknak a nézőknek, akik nem ismernék fel a motívumok eredetét, szép, díszes és jól használható tér, önmagában is kellemes néznivaló; másrészt szeretetteljes főhajtás az előadásnak helyet adó (és létrejöttében főszerepet játszó) intézmény előtt, ami a szereplők civil énjének második otthona; harmadrészt a zene birodalma, ahol az ellentmondások, diszharmóniák kisimulnak, feloldódnak.

Ez ismét a rendezői koncepció része: ahogyan Almási-Tóth a jelmezekkel, úgy a díszlettel is (meg persze a mozgással, játékkal, énekkel, beszéddel) az egész műről alkotott felfogását támasztja alá. Milyen sikerrel? Nos, két rendezői megnyilvánulással is szembesíthetjük a megvalósítást: az egyik a Zeneakadémia honlapján olvasható, ott a zene hatalma köré épül a gondolatmenet, és maga a Zeneakadémia volna a fókuszban, ez lenne az egész játék szervezője, fókusza és egyben játéktere. A másik elgondolást a műsorfüzetben olvashatjuk – eszerint bonyolult, magukban is ellentmondásokat hordozó alakok belső vívódásának sora volna az opera. Nem biztos, hogy ez a két leírás könnyen összeegyeztethető, és az sem, hogy maradéktalanul testet is öltenek a koncepciók (akár külön-külön, akár együtt). Nem látszik például, hogy Pamina és Tamino szerelme valóban fejlődésen menne át, és az sem, hogy a muzsika hatalma (vagy a muzsika otthona, a Zeneakadémia) volna a centruma a műnek. Sebaj. Egyáltalán nem hiányzik a kemény kézzel végigvitt rendezői teória, a minden apró részletbe beépülő koncepció: sokkal fontosabb a játék elevensége és meglepő hangsúlyai, az emlékezetes alakok és az egész előadás teljes színház-szerűsége.

És persze szólni kell az énekesek lenyűgöző teljesítményéről is. Gábor Géza (Sarastro) és Varga Viktória (Az Éj királynője), valamint a két őr (Baróczi Tamás, Dani Dávid) „mint vendég” vannak jelen – már túl az akadémista éveken, gyönyörű hanggal és felszabadult, elegáns, kifejező színészi munkával. De a fiatalok is valamennyien odaadó és szépséges alakítást nyújtottak: a három dáma (Nagy Zsófia, Zuzana Kohutová, Ruszó Alexandra) a kedvestől a pajkoson át a bujáig terjedő skálán játszanak, nagy kedvvel; Papagena (Bojtos Luca) méltán arat sikert kirobbanó és nagyon természetes játékával-énekével; színészi remeklés Monostatos (Kristofori Ferenc) és Papageno (Erdős Attila) minden megjelenése. Sosem könnyű a dolga a két főszereplőnek: de Sárközi Xéniára (Pamino) is, Zuo Youra (Tamino) is oda kell figyelni, s ebben nyilván nemcsak a rendezésnek meg a jelmeznek, hanem a hallatlanul pontos és szép hangnak, valamint a színészi képességeknek is szerepe van.

Az operavizsgára persze minden énekes (és más közreműködő) összeszedi magát, mindent belead, hogy megmutassa, mit tud. Akárhogyan is: az eredmény meggyőző, a produkció nagy élmény. Valamit biztosan mindenki továbbvisz belőle: a közreműködők az újraértelmezés felszabadító élményét, a játék örömét, a kísérletező kedvet – a közönség egy meghökkentő és szívderítő új Varázsfuvolát.

Kálmán C. György

(Fotó: Varázsfuvola. Zeneakadémia. Fejér Gábor felvétele)