Kulcsszavak egy összetett szerelemképhez

Áfra János Két akarat című kötetéről

Áfra János 2015-ben megjelent verseskötetének címe erőteljes olvasási módozatot kínál fel, hiszen megjelöli az egyik kulcsszót, amely kapcsán egy szerelmi lírát középpontba állító beszédmód kibontakozhat.

Az akarat kérdése azonban korántsem egyértelmű Áfra verseiben, nem egy jól körülhatárolható fogalom, sokkal inkább egy folyamatosan változó jelenség, s így értelmét is folyton meg kell újítani olvasás közben. Különösen azért, mert ebben a versvilágban olykor senki nem akar semmit, minden csupán történik vagy elbeszélődik. Ha meg is jelenik nyelvileg a szó, hiányként, nemlétezőként reprezentálódik: „Keresésre kényszerít az akarat, / a legvastagabb könyv, / amit még nem írtak meg” (Kifáradás, 90.). Vagyis a keresés folyamatát a (még) nem létező akarat váltja ki, a keresés kezdő- és végpontja pedig emiatt bizonytalanná válik, egyik sem rögzített értelemként van jelen. Áfra „kék virágának” története is van, hiszen a versekből egy narratív szál is kibontható, amely nem csupán egy, de több szerelmi történetet is magában foglal.

Az első ciklus egy fogantatásleírásnak is értelmezhető versében sem akarat vezérli a nőt és a férfit, sokkal inkább lehet az olvasónak egyfajta „megtörténik, mert így szokott történni”-érzése: „Ablakon néz ki nő, / ajtón tekint be férfi […] Szagos zajok váltakoznak, / meg szuszogós szótöredékek […] egyetlen elnyúló pillanat, / valami mindenkinek ismerős, / de befogadhatatlanul távoli” (Mély lélegzetek, 14–15.). A születés után a gyermekkor, majd az újabb szerelem/szerelmek képei következnek. A szerelem ugyanis Áfránál nem egy személyhez kapcsolható, hanem éppen azáltal összetett kép, hogy többször, többféle formában ismétlődik meg a két akarat találkozása. Tévedés lenne azonban kizárólag szerelmi líráról beszélni a Két akarat kapcsán, több esetben inkább azokról a kapcsolatokról van szó, amelyek a lírai én személyes történetének meghatározói voltak. Ennek összefoglalását adja a kötet végén található Akikkel majdnem egy című vers, amelynek lírai énje sorra veszi – már-már katalógusszerűen – azokat a személyeket, akik a vers-én saját meghatározottságait alakították a múltban, de éppen ezért a jelenre is hatással vannak. Itt tér vissza például az anya képe, de itt kap helyet egy meg nem ismert, újságban látott alak is: „Egy volt, akit sokszor nézegettem tízéves koromban, / meztelensége már nem tűnt anyainak és természetesnek. / Vágytam rá, pedig csak egy újság lapjain ismertem meg” (95.).

Kulcsszó, verseken átívelő motívum a kicsavarodott vagy megfeszült test(részek) képe is: „Mint ínszalag szakad el az idő, / és csavart térdként a súly fennakad, / magával egyensúlyozik az anyag, / egy elvesztett láb íve, / egy térben eltörölt vonal, / a kiáradt magzatvíz hordaléka, / amikor combra merevedik / egy ritmikus mozgás (A vonal kiengedése, 13.). A vers képzőművészeti ihletője Barta Lajos Hullám című, Pécsen található alkotása. A térdelő és egymásba kapcsolódó alakok lába valóban csonka, az előtte/utána lévő testbe olvadnak bele – de igaz ez az utolsó nonfiguratív emberalakra is, aki a sor/hullám végén helyezkedik el, jelezve, hogy a sor, a hullám a végtelenségig folytatható. Ez az egymásba kapaszkodás egyszerre idézi fel a csonkaság (tehát hiány) és az összetartozás érzetét. Ez utóbbi éppen a hiány érzetének következtében azonban inkább értelmezhető kiiktathatatlan meghatározottságnak, mint egyéni döntésnek vagy választásnak. Ha az akaratot a „mi” kérdésre adott válasznak tekintjük, akkor a kicsavarodott, megfeszült testrészek képei a „hogyan”-ra adhatják meg a választ.

A kötet néhány versének képzőművészeti inspirációja egyébként a könyv végén olvasható listából kereshető vissza, amely megoldás talán egy kicsit didaktikusra sikerült; hagyományosabb és elegánsabb formája lett volna ennek az, ha a művészeti alkotások a verscímek alatt szerepelnek. Ugyanakkor a koncepció rendkívül jól működik, az irodalom/nyelv és a képzőművészet szerves kapcsolatba kerül egymással, tehát nem pusztán inspirációról beszélhetünk, hanem egy sajátos párbeszédről is.

Áfra kötetében a harmadik kulcsszó: a hordalék, homok, törmelék vagy salak. Ezek minden esetben az emlék metaforájaként jelennek meg: „A horizonton magaslattá rendeződnek össze / kavargó emlékek és ismerős illatú porhüvelyek. / Homokszemeik összeégnek, árnyképeket sodorva” (Agyagfigurák, 87.). A kötet kiemelkedő szöveghelye a már idézett Mély lélegzetek utolsó pár sora: „s apám valaha erős háta / örökre kontúrjait veszti / egy szürke tüdővel, / ahogy pereg rá a föld / és rám az élet” (15.). Itt a pergő föld képe, mint az emlék metaforája egyszerre hordozza magában az élet és a halál jelentését, a két alak ekképpen válik tulajdonképpen elválaszthatatlanná, és így mutatkozik meg a lírai énben az összetartozás és a folyamatos hiány is. A hordalék képei a „miért”-re adott válaszok: az emlék egyszerre válik itt valaminek az eredményévé, a történetekből megképződött „maradékká”, és a következő történések kiindulópontjává, amelyekből aztán újra megképződhet a következő emlék – éppen emiatt tekinthető Áfra kötete az emlékezési folyamat leírására tett kísérletnek is, nem csupán egy nagyívű történet értelmezésének.

A gyász egyébként is kiemelt kérdéssé válik a versekben, többször éppen a szerelem történéseivel kerül szövegösszefüggésbe: „Minden szerelmet hosszú gyászév követ, / külön siratjuk el a közösen elvétett alkalmat / majd örökbe fogadunk, és várhatóan most / sem örökre, egy mástól ránk maradt halottat” (Sírbolt a kar, 86.). Ezt a korántsem újkeletű meglátást többször jórészt a versén visszatekintő pozíciójának lehet tulajdonítani. Vagyis a megtalálás és az elvesztés egy időben van jelen, és ez összességében az akarat(ok)ra is igaz lehet, amelyek mintha soha nem tudnának egy akaratként működni, mindig kettősségükben lehet csak róluk beszélni. A kötetcímet éppen ezért lehet hiányként és szoros kapcsolatként is értelmezni: olyan dolog kerül megnevezésre, amely rögzült értelmében nem létezik, csakis folyamatokban lehet róla beszélni. A megnevezés kétszerezése pedig nem csupán fokozza ezt a hiányérzetet, de a két (azonos) dolog lehetetlenségének érzését is erősíti. Vagyis az akarat megtalálása egybeesik elvesztésének pillanatával. Hogy ez a pillanat pontosan mikor történik meg, egy akarat mikor veszik el, nem határozható meg pontosan Áfra versvilágában. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a kötet közepén elhelyezkedő Ami visszafordít című vers az akarat átalakítását, illetve elengedését helyezi középpontba, s amelyben így az elengedés már egy másfajta létezési mód lehetőségét villantja fel: „másként kell akarnod, ha még hinni szeretnél bennünk, […] Próbáltad már? Ne akard tudni, hová vezetne ez. / Azért nem voltál még ilyen helyzetben, mert nincs / ilyen helyzet” (53.).

A kötet szövegeinek sorrendisége is, amennyiben a kötetet lineárisan olvassuk, a hullámokra emlékeztet: a hosszabb, nagyobb lélegzetű verseket rövidebbek, olykor csak pár sorosak követik. Ez utóbbiak önmagukban nem kifejezetten erősek, a kötetben viszont, funkciójuknak köszönhetően, jól működnek.

Összességében elmondható, hogy rendkívül pontosan végiggondolt koncepcióval dolgozik Áfra János a Két akaratban, s igaz ez a versek sorrendjére, a narratív szál finom érzékeltetésére éppúgy, mint a visszatérő képek, metaforák használatára. A szerző jól érzékelhetően kötetkompozícióban gondolkodik, ami a 2012-es Glaukóma után talán nem is feltétlenül meglepő (sőt az R25 antológia szerkesztésében is tetten érhető ez az eljárás), s éppen ezért a kompozíció elsődlegességét, a szövegek szorosabb összekapcsolását már tarthatjuk költészete egyik jellegzetességének.

Azzal, hogy Áfra kulcsszavak köré (is) szervezi a verseket, könnyen eshetett volna az ismétlés hibájába, mely a „hullámszerűséggel” párhuzamba állítva valóban kelthette volna a monotonitás érzését – ezt azonban nagyon jó érzékkel sikerült elkerülni, és ez köszönhető többek között éppen a rögzítetlen értelmű és folyamatos változásban leírt jelenségeknek, melyek így el is különülnek egymástól, de össze is kapcsolódnak egymással. A narratív szál folytatása persze kérdéses, s mivel az akarat felfüggesztődik a lírai énben és helyét egy bizonytalan céllal rendelkező törekvés váltja föl, a ciklusok pedig körkörösen szerveződnek, az ismétlődéseknek köszönhetően mindennek folytatása a kötet legelejére vezeti vissza az olvasót: a fogantatáshoz.

(Áfra János: Két akarat. Pesti Kalligram, Budapest, 2015. 104 oldal, 2000 Ft)

Dobás Kata

A szerző a kritika megírása idején, 2015-ben az Emberi Erőforrások Minisztériumának Móricz Zsigmond ösztöndíjasa volt.