„A szövegeim mégsem azt beszélik el, amit én szeretnék” (beszélgetés Vörös Gergellyel)

Irodalmi Szemle: Nem először publikálsz, találkozhattunk már verseiddel lapokban. Hogyan kezdődött, honnan ered nálad a versírás?
Vörös Gergely: „Véletlenül” kezdtem írni. Néhány szöveg megírása volt a feltétele annak, hogy Enivel (Czucz Enikőről van szó – a szerk. megj.) tarthassak a SZMÍT-tábor (a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának fiatal írok részére szóló programja – a szerk. megj.) foglalkozásaira. Próbálkozhattam volna prózával is, de a vers gazdaságosabbnak bizonyult. Elvétve, persze, kísérleteztem azelőtt is az írással, de mivel az eredmény nagyon kiábrándító volt, hamar feladtam. A táborokban jöttem rá, hogy a legtöbb jó szöveg mögött nagyon sok munka, szöszmötölés van. Legalábbis nekem ez kell ahhoz, hogy elfogadható szövegek szülessenek. Azt hiszem, ott ismertem fel az akkori „esszencialista” világképem korlátait. Rájöttem, hogy a nyelv mennyire máshogy működik egy ilyen tevékenység esetében, mint ahogy képzeltem, hogy a szövegeim mégsem azt beszélik el, amit én szeretnék. Talán ez az, amiért még mindig próbálkozom.

ISZ: Íme egy újabb bizonyíték, hogy a vágy mozgatja az irodalmat! Filozófia–angol szakos vagy a Comenius Egyetemen. Mit gondolsz, milyen kapcsolat van filozófia és költészet között – mik az átkötések esetedben?
VG: Ha a filozófia azon ágáról beszélünk, amely az emberi létezés valósága körül gravitál, akkor azt mondanám, hogy míg az előbbi explicit elméletek segítségével segítségével próbál magyarázatot adni a tapasztalt valóságra, addig a költészet ezt implicit módon, a lírai alany szemszögéből teszi. Tehát míg a filozófia általános érvényű elméleteket kreál arról, hogy mit jelent emberként létezni, a költészet ezt személyes narratívákon keresztül tolmácsolja. Így annak ellenére, hogy tematikailag lehetnek átfedések, a költészetben a saját létezésem próbálom megérteni, és nem törődöm holmi emberiséggel.

ISZ: Az, hogy az itt közölt verseid az elmúlásról szólnak, talán érvényes állítás, de nem elég pontos. Mintha az (elmúlt? eltűnt? nem létező?) idő érdekelne leginkább: „Gyerekként nem értettem, / hogyan lehet az, / hogy volt előttem világ” – s ez igazán filozófusi szemlélet, a lírai alany alapállásából.
VG: Nagyon sok szempontból próbálták meghatározni az embert, volt gondolkodó, közösségi, szimbolikus, de szerintem inkább idevágó azt mondani, hogy olyan élőlények vagyunk, akik narratívákat kreálnak, hogy leküzdjék elidegenedettségüket a világtól, vagyis azon tényezőktől, amelyek tőlük függetlenül határozzák meg őket. Az idő vagy az időbe vetettség egy ilyen faktor, eleve adott az egész emberiség számára, így előbb-utóbb mindenki szembesül vele, még annak a szubjektumnak is meg kell vele küzdenie, aki a szövegeimben beszél. Az idő mellett a nyelv, morális, kulturális kódok, ja, és főként a másik ember, illetve közösség is hasonlóan idegen. Azt szeretném megragadni, hogy ezek miként határozzák meg a lírai alanyt.

ISZ: Kik azok a szerzők, melyek azok a könyvek, amelyek hatottak rád akár irodalmi, akár általánosabb szempontból?
VG: Elég szerteágazó és terjedelmes lenne a lista, ezért megpróbálom csoportosítani, illetve az éppen aktuálisakra szűkíteni. A magyar kánonból: Kemény István, Oravecz Imre, Takács Zsuzsa, Vida Gergely, Csehy Zoltán. A külföldi alkotók közül nagyon bírom Jorge Luis Borges, John Ashbery, Carol Ann Duffy és Ted Hughes munkásságát. Az irodalomelméleti és filozófiai könyveket jellemzően angol nyelven olvasom, legutóbb például Jonathan Dollimore Death Desire and Loss in Western Culture című műve fogott meg. A brit kulturális imperializmus utolsó áldozatai közül való vagyok, így nemcsak az akadémiai közeg konvenciói és az irodalmi kánon, hanem az ottani popkultúra is mély hatást gyakorol rám.

ISZ: Hogyan születnek meg ezek a versek, hogyan „költesz”? Milyen folyamat vezet az ötlettől a lezárt szövegig?
VG: A habitusomból kifolyólag ez egy nagyon lassú és összetett folyamat. Mivel naponta utazom, a legtöbb ötlet, amely köré egy későbbi szöveg szerveződik, általában buszon vagy vonaton kezd el körvonalazódni. Amelyiket nem felejtem el, egy unalmas előadáson vagy este otthon végiggondolom, begépelem. Sokszor hónapok is eltelnek, míg újra foglalkozom velük. Ekkor már, kellő távolságból, képes vagyok elfogultság nélkül tekinteni rájuk, és kiválasztani azokat, amelyek tényleg működhetnek. Ezután megpróbálok a gondolat köré rendszert építeni, vagy más, már kész sorokkal közös nevezőre hozni, és nagyon sokat szöszmötölök. Annak ellenére, hogy eleinte kizárólag annak mentén próbálok haladni, ami annak alapötletből következik, végül általában azok lesznek a vállalható szövegek, amelyekben fel kell áldoznom az alapötletet az egész szöveg érdekében.

ISZ: Idén diplomázol az egyetemen. Most jön az idegesítő kérdés: mi lesz tovább?
VG: Pillanatnyilag valóban eléggé frusztráló, de szerencsére inkább a (túl) sok alternatíva miatt. A legvalószínűbb az, hogy nyáron Angliába költözünk. Szeretném Bristolban folytatni a tanulmányaimat. Ehhez persze kell még néhány referencia, egy diploma és egy nyelvvizsga, de eddig úgy tűnik, minden sínen van. Előfordulhat persze, hogy Nagy-Britannia kilép az EU-ból, de ez tőlem független, és ha úgy adódik, a maradást sem fogom tragédiaként megélni. Egyébként is, egy kissé bűntudatom van, mert bár tudom, hogy Eni nagyon szeretne menni, mikor olvasom félkész diplomamunkáját, nagyon sajnálom, hogy nem azonnal próbálkozik a doktori cím megszerzésével. Egyébként van még néhány ország, ahol szívesen élnénk, de ehhez talán először egy angliai kiruccanásra lesz szükség, hogy meggyőzzön minket arról, képesek lennénk érvényesülni egy olyan nyugat-európai országban, amely területén nem az angolt használják hivatalos nyelvként. Azonban nem csak a racionális érvek diktálják, hogy az Egyesült Királyságba való település a legkézenfekvőbb: ahogy már utaltam rá, ez alatt a néhány egyetemi év alatt valósággal kolonizáltam magam, ezért nagyon szeretnék valamikor a jövőben a BBC-nek vagy a The Guardiannak dolgozni.

ISZ: Az összegyűlt anyag szempontjából hogy látod, mikor érik kötetté? Esetleg már el is kezdtél dolgozni rajta?
VG: Ez még eltart egy ideig. Ebben egyrészt közrejátszik az, hogy pillanatnyilag nagyon sok energiát felemészt az egyetem, és a költészetre nagyon kevés idő marad. Emellett azonban a kételyeim is óvatosságra intenek. Nem vagyok biztos benne, hogy azon nyelv köré, amit jelenleg működtetni bírok, érdemes lenne egy kötetet szervezni. Így inkább arra koncentrálok, hogy találjak egy olyan megszólalásmódot, amelyre már lehet egy kötetet építeni.