Transzmediális fagyoskodás tranzitzónában, avagy alternatíva slamre és de Sade márkira
A fővárosok között mozgó kettő plusz egy költő és a pozsonyi bölcsészkaron a megszokott lomhasággal emelkedő meg süllyedő lift útjának találkozásánál hideg volt, az egyik teremben pedig de Sade márkiról tartottak órát. Elsőre tűnhet csak úgy, hogy konkrét opciók – igen és nem, hideg és enyhén fűtött (tanterem) – között választhattunk, valójában azonban éppen a köztes, az átmeneti mellett voksolt az, aki helyet foglalt Tóth Kinga magyar és Robert Prosser osztrák szerzővel szemben.
A hangköltészet és a slam jegyeit magán viselő experimentális performansz friss termékként érkezett Bécsből Pozsonyba, hiszen a 2012 óta futó Bécs–Budapest Tranzit elnevezésű rendezvénysorozat járulékos hasznaként – avagy közbülső állomásaként – valósulhatott meg. A többnyelvű projektumnak ugyan a fő célja a megismertetés és a felfedezés, a szerzők bemutatása, Tóth Kinga ismerősként, visszatérő vendégként érkezett, hiszen korábban ösztöndíjasként már élt és alkotott a szlovák fővárosban. A gonosz mondókák, a gépek, a megszólalásmódok diverzitásának szerzője tehát jelen van a pozsonyi irodalmi, művészeti szférában is, akár ezt is illusztrálhatta, hogy elsőként az Irodalmi Szemle januári számában megjelent szövegéből olvasott fel, miközben a kivetítő már ekkor is a képi alkotásaiból kreálta meg az esemény vizuális hátterét.
Felkaphatta a fejét, aki ezután egyszerű felolvasást várt Robert Prossertől, a slamhez több szállal kötődő osztrák szerző ugyanis fejből interpretált egy szövegrészletet, az előadás mikéntje pedig komoly dilemmába taszított: vajon a német szöveg előre kiosztott angol fordításának követése segíti az értelmezést, vagy éppen e figyelemelvonás miatt lép fel értelmezhetőségi deficit. S még csak ezután következett a valódi – ahogyan a két művész bécsi olvasóestjének címe mondja – improvizált összeesküvés. A nyomokban énekbe átcsapó hangköltészet a vers- és prózarészletek experimentális előadásával meg a vetítővásznon megelevenedő alkotásokkal összefonódva tette komplexszé a két szerző performanszát, amely a művészeti megszólalásmódok mellett a nyelveknek is sajátos köztese és olvasztótégelye.
A moderátorként jelen levő Lesi Zoltán kérdései nyomán utóbb szó esett egyebek mellett alkotói világokról és meglátásokról, a magyar slam jellegéről, az utazási élményekből meg történetekből építkező irodalomról, és – amit jelen sorok írója sajátos helyzetéből adódóan nem felejthet ki – a délszláv háborúk máig eleven hatásáról is. A közvetítőként használt, és éppen ezért akcentusgazdag variánsaiban megszólaló angol nyelv pedig épp jellege révén mutatott rá: közvetve vagy közvetetten, de a rendezvény végig folyamatában mutatta fel a tranzitjelenséget.
Rizsányi Attila