Szarka Károly: Elpirulsz, ha megérted

Kisduna Pub, 2017. január 11.

„Vannak, akik a finom kávét szeretik, és akik szeretik a finom kávét, azok egy párkapcsolatban is igényesek.”

Az öreg magyarázza ezt a pultosnak, miután a legtöbb vendég hazament. Én vagyok az utolsó, de eddig is csak a sarokban ültem a laptopommal és egy korsó sörrel. A pultos szinte megsértődött, hogy nem kértem rövidet a sör mellé.

Próbálgatom, hogyan is lehet remeteként élni egy nagyvárosban.

Az utcát korábban Remete utcának hívták, ami a még korábbi elnevezés, az Einsiedlergasse tükörfordítása. Nem is olyan rég német nevet viseltek a ferencvárosi utcák és terek.

Jan Sobieskit, vagyis Sobieski Jánost, a legutóbbi utcanévadót azért szeretjük, mert a Bécsig merészkedő, majd a szövetségesektől vereséget szenvedő törököket önszorgalomból vette üldözőbe, hogy lendületből felszabadítsa Érsekújvárt és Esztergomot is. Lengyelországban még nagyobb hős, ott nemcsak utcákat, de vodkát is elneveztek róla.

„Igyátok meg a maradék vodkát, ne maradjon itt!”

A pultos mondja ezt a pult előtt üldögélő törzsvendégeknek. Három férfi, egy nő. A sarokból nem látom, milyen márkájú a vodka, Sobieski vagy valami más.

„Felmegyek, és megbaszom őt is meg az anyját is!”

Az egyik törzsvendég mondja ezt, amikor egy Gödény nevű ismerőse jön szóba, majd hosszú történet mesélésébe kezd arról, hogy egy meccs után a haverjaival meglátogatták ezt a bizonyos Gödényt, és ebből végül rendőrségi ügy lett.

„Felmentünk a Gödényhez, és szétbasztunk mindenkit.”

A söröm fele még megvan, a laptopomba mélyedek, csak ritkán pillantok fel. A falakon címerek és zászlók, régi bajnokcsapatok tablói.

„Írsz, mint a gödény.”

Ezt egy kollegina mondta nekem egyszer.

Remetének lenni nem könnyű, nekem legalábbis nehezen megy. Szükségem van a magányra, de néha emberek közé is kell mennem. Vagy legalább a saját szobám négy fala helyett egy másik helyiség négy fala között lenni. Egy kocsma alkalmas a remeteség feloldására, egyben fenntartására is.

A wifi jelszava a kerület neve, kisbetűvel, ékezetek nélkül.

„Összetörtünk mindenkit, mindenki meg lett verve, mindenki meg lett alázva, és baszd meg, jöttek a rendőrök meg a mentők.”

A többiek a pultnál nem tűnnek izgatottnak, valószínűleg nem először hallják a sztorit.

„Én csak a Gödényt akartam megölni.”

Remete utca már nincs, van viszont egy egészen kicsi tér, ami a Remete park nevet viseli. Itt, ha akarna, sem tudna elbújni egy remete – megszámoltam, összesen nyolc fából áll, nagyobb részük inkább csak facsemete. És persze van néhány bokor.

„Bedobtam a kést a bokorba, hogy ne legyen bizonyíték. Ha késsel kapnak el, az már eleve rossz.”

Magamban mélyen egyetértek vele, és nagyot kortyolok a sörömből.

„Téged soha senki nem fog megverni még egy késdobálóban sem, mert még részegen is figyelsz.”

Ezt egy kolléga mondta nekem egyszer.

„Mondtam a többieknek, hogy visszamegyek, és puszta kézzel megbaszom a Gödényt.”

Koccintanak, megisszák a maradék vodkát, nagyot csattannak a feles poharak a pulton, aztán a társaság kivonul a fagyos januári éjszakába rágyújtani. Amikor visszajönnek, jeges levegőoszlopot tolnak maguk előtt. Behozzák a hideget a kocsmába, két pulóver van rajtam, de így is fázom.

„Bevittek minket, mindhárman külön cellába kerültünk, aztán átkopogtam a Ferihez cigit kérni.”

A történet ezzel véget ér, de a csattanó valahogy nem arat zajos sikert. A pultos kínálgatja még a kókadt törzsvendégeket.

„Még egy vodka kilépőnek?”

Este nyolc óra van.

„Nem, nem iszom többet, menni kell, tudod.”

A társaság elköszön, a pultos egy pillanatra egyedül marad, aztán az öreg, aki addig a mellettem lévő asztalnál ült és hozzám hasonlóan figyelt, elfoglalja az egyik bárszéket.

„Aki a párkapcsolatában igényes, eleve nem is jön össze olyannal, akibe nem szerelmes.”

A pultos hamar alkalmazkodik a témaváltáshoz. Ahogy én is. Írok, mint a gödény.

„Rossz kávét sem iszol csak azért, hogy kávét igyál.”

A pultos helyesel, tényleg nem szabad olyannal együtt lenni, akit nem szeretünk, de szerinte a szerelem később is kialakulhat két ember között.

Helyesel az öreg is, megissza a maradék sörét, köszön, elmegy. Menni készülök én is. Otthon nem vár senki, de remete sem vagyok. Nehéz remetének lenni, ha a szomszédban énekelnek.

Ismertem egy lányt, aki néhány emelettel feljebb lakott, ugyanabban a lépcsőházban, ahol most az én albérletem van. Rég elköltözött, az a másik kocsma pedig már bezárt, ahova akkor jártunk.

„Szól a szellő, szól a víz, elpirulsz, ha megérted.”

József Attila írta ezt, aki a közeli Gát utcában született. Az idézet a Remete park burkolatába vésve olvasható. Vagyis lenne, ha a jég nem takarná el éppen.

Egy lány lép be a kocsmába, a pultos ismerőse, ahogy itt rajtam kívül mindenki az. Elfoglalja az egyik bárszéket.

„Mi ez a pangás?”

Megiszom a maradék sörömet, köszönök, elindulok, az ajtóból még hallom, hogy a pultos a lányhoz beszél.

„Ez egy ilyen nap. Nem történik semmi.”

 

 

 

 

Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)

A Nyugat-Magyarországi Egyetemen diplomázott. Jelenleg Budapesten él, szabadúszó újságíró, a tudósítások, interjúk, kritikák mellett néha tárcákat, novellákat is ír. Cikkeit többek között az Articsóka, a Bárka, a Drót, az Élet és Irodalom, a FÉL, az Irodalmi Jelen, az Irodalmi Szemle, a Kortárs, a Librarius, a Litera, a Műút, a Napút, a Népszabadság, a Népszava, a Prae.hu, a Revizor, a Tiszatáj és a Szifon nyomtatott és online felületein publikálta. Tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének.