Lóska Lajos: Tükröződések (Kalocsai Enikő Félúton című kiállítása az Érdi Galériában)
Legutóbb tavaly nyáron, a szegedi Táblaképfestészeti Biennálén, a Reök-palotában láttam Kalocsai Enikő néhány festményét, amelyek annyira megfogtak, hogy most is fel tudom idézni őket. Az egyiknek az volt a címe, hogy Paradicsom triptichon, és paradicsomok, paradicsompürével teli fazék, paradicsommal megtöltött üvegek sorakoztak rajta. A piros színű vásznak a pop artot, pontosabban Andy Warhol paradicsomleves-konzerveket ábrázoló szitanyomatait és a gyerekkori paradicsombefőzések emlékét juttatták eszembe. E vidám és közvetlen munkák most az Érdi Galériában rendezett tárlat anyagát alkotják, számos, az elmúlt tíz esztendőben készült társukkal együtt.
Ha kicsit a múltba nézve végigtekintünk Kalocsai Enikő pályáján, megállapíthatjuk, hogy festésmódja kétpólusú: van, amikor figurális, máskor viszont absztrakt. Bár ha jobban megfigyeljük az utóbbiakat, rájövünk, hogy az elvontnak tűnő képek végső soron természetelvűek, hiszen fodrozódó vizet, kék eget, vörös cserjét, esetleg sárga pitypangot formáznak. A kollekciónak a felét az első pillanatban meghökkentő, visszapillantó tükrös, a tükröződéssel játszó művek teszik ki. Ilyen típusúak például a Dombtető, a Híd, a Nézetek című festmények, amelyeknek főszereplője a tükörben megjelenő látvány. A másik témakörbe a kék koloritú, vizet, hullámokat, világoskék eget, a természetre utaló pitypangokat megjelenítő sárga-zöld színű kompozíciók tartoznak. Végezetül a festményeket öt darab konstruktív formavilágú, ugyancsak a tükröződést demonstráló objekt egészíti ki.
Elsőként vegyük szemügyre a gépkocsi visszapillantó tükrében előtűnő tájat, hídkorlátot, utat ábrázoló műveket. Ez a téma viszonylag régen foglalkoztatja a festőt. Hogy egy korábbi munkát említsek, ez volt a tárgya az itt most nem látható, 2011-es Napszemüvegben címűnek is, ahol egy napszemüveges fej látható, és az üvegben a fehér bárányfelhős kék ég tükröződik. Az egyetemen – még az átkosban – úgy tanultuk, hogy a műalkotás legjellemzőbb sajátossága a valóság visszatükrözése. Ez a megállapítás nem új dolog, már a görög filozófusok is ezt vallották. A 20. század elejére viszont ez a felfogás némiképpen módosult: a művészet a mai értelmezés szerint nemcsak visszatükrözi a látványt, esetleg inspirációt nyer belőle, hanem, mint ahogy a nonfiguratív festők – például Kandinszkij – kijelentették, új valóságot teremt. De ezen túl a tükör, a tárgy, az eszköz maga is szimbólum. Az ősi hitvilágban, sőt néhány primitív népnél ma is, a hús-vér ember és annak a tükörben megjelenő mása megfelel egymásnak. Ebből következik, hogy a tükör képes fogva tartani a benne levő személy lelkét. (Innen ered a szokás, hogy a halottas házban letakarják a tükröket.) Megemlíteném továbbá, hogy a mélylélektanban és az álomfejtésben is fontos szerepe van. Kalocsai Enikő főleg az oldalsó visszapillantó tükröt, valamint az abban megjelenő látványt kedveli. Én viszont ismerek egy olyan magyar festőt, Regős Istvánt, aki a kocsi belső visszapillantó tükrére esküszik, abba fest bele fehér bárányfelhős eget. A képének az a címe, hogy Kelet-európai hangulat (1993).
A vizet, az eget és a rétet mint struktúrát, mint emlékképet bemutató kompozíciók alkotják a kiállítás másik felét. Nézzük meg ezek közül először a víz témával foglalkozókat. E munkák szimbólumok, de egyben kiemelik a felület textúráját-faktúráját. Hogy a felület struktúrája, a lehetséges pillanatnyi formái mennyire foglalkoztatják a művészt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a festmények mellett számtalan fényképet készített különböző vízfelületekről. Köztudott továbbá, hogy a víz, az élet vize ősi jelkép is. A prehisztorikus és az antik kultúrában a víz maga is istenség. És most ne csak Poszeidónra/Neptunusra gondoljunk, a sumer vagy perzsa mitológiában éppen úgy van a víznek istene, mint a majában vagy az aztékban. Az emberiség mindig hitt a víz megtisztító, gyógyító erejében, és a képeken látható víz ezt az emlékképet is felidézi bennünk.
E vizes képeknek természetesen az én interpretációmon kívül még számtalan értelmezése lehetséges. Novotny Tihamér például azt írja az Érdi művésztelep 2016 című album bevezetőjében Kalocsai víz-fény festményeiről: „a valóság megragadhatóságának lehetetlenségét érzékeltetik. Az ő nézőpontja metaforikus, és erősen konceptuális gyökerű, hiszen, aki élő vízfelszínt fest reggeltől estig, eleve reménytelen vállalkozásba fog, mert a csillámló felület sohasem lehet állandó, csak az összegző szemlélet teszi azzá.” Majd a továbbiakban megállapítja, hogy a művész emlékképeit, sejtéseit fogalmazza képpé, aminek már nincs is köze az eredeti valósághoz, ám megidézi annak időbevetett végtelenségét, vagyis elsősorban fogalmi és csak másodsorban érzéki természetét.
Befejezésképpen még arra a tényre hívnám fel a figyelmet, hogy az alkotó szeret alaposan körüljárni egy-egy témát. Gyakran fest sorozatokat, visszapillantó tükrös képei éppen úgy szériák, mint a vízfelszínt, az eget vagy akár a pitypangos mezőt elénk tárók.
A kiállítás 2017. február 25-től március 25-ig volt megtekinthető.
Lóska Lajos (1951, Csomatelke)
Művészettörténész, az Új Művészet rovatvezetője.