Kosztrabszky Réka: Majdnem tökéletes (Pablo Larraín Jackie című filmjéről)
Életrajzi filmet készíteni egyszerre hálás és nehéz feladat egy rendező számára. Hálás, mert minél híresebb alakról készül, annál nagyobb érdeklődés övezi majd az adott alkotást. Nehéz, mert sikerességéhez egyfelől jó arányérzék, s igen határozott rendezői koncepció szükségeltetik, másfelől pedig egy olyan színművész, aki nemcsak külseje, hanem színészi játéka révén is életre tudja kelteni az adott személyiséget. Az elmúlt években, évtizedekben bőven akadt példa e tekintetben sikerre (ennek egyik szignifikáns példájaként A királynő említhető) és kudarcra (például A Vaslady, Diana vagy a Grace – Monaco csillaga, hogy csak néhány női főszereplős alkotást említsünk) egyaránt. A kudarc oka leginkább abban keresendő, hogy ezek a filmek túl sokat akartak markolni; egyszerre törekedtek egy életút átfogó bemutatására, egy arckép megrajzolására, történelmi tabló nyújtására, és az életrajz egyes eseményeinek drámai konfliktusként való ábrázolására. Mivel az életrajzi alkotások gyakran esnek az említett hibákba, egyáltalán nem meglepő az a szkepszis, ami manapság ezeket a filmeket körülveszi. Különösen azokat, melyek középpontjában egy korábban már többször megidézett valós személy áll, hiszen az ilyen esetekben joggal merülhet fel a nézőben, hogy az adott alkotás vajon miben fog újat nyújtani az elődeihez képest. S miután Amerika történelmének egyik ikonikus – ha nem a legikonikusabb – First Ladyje már számos filmes alkotásban, s nem kevesebb, mint 15 színésznő megformálásában kelt életre az elmúlt évtizedek során, a kérdés kézenfekvő volt.
A rendezői székbe a hosszú – rendező- (Darren Aronofsky) és színésznőváltást (Rachel Weisz) egyaránt magába foglaló – előkészítési folyamatot követően Pablo Larraín került, aki hosszas hezitálás után (ez volt az első angol nyelvű és női hősnővel operáló filmje, ráadásul külföldiként kevés háttértudással rendelkezett a témában) vállalta el a feladatot. Bár a Jackie kétségtelenül konvencionálisabb, mint a chilei rendező előző filmjei, mégis erőteljesen szembemegy az életrajzi alkotások hagyományos megoldásaival. A műfaj egyik buktatóját sikeresen elkerüli azzal, hogy nem a főszereplő teljes életútjának megrajzolását tűzi ki célul, hanem életének egyik meghatározó és traumatikus eseményét teszi meg a cselekmény középpontjának. S bár Jackie (Natalie Portman) drámája az elnökgyilkosság, illetve a Kennedy-mítosz kialakítására tett erőfeszítések kontextusában bontakozik ki, a film mégsem a merénylet hátterének megvilágítására tesz kísérletet, hanem a magánember tragédiára adott reakcióját, illetve azokat a nehéz döntéseket kívánja bemutatni, melyeket egy elnök özvegyeként Mrs. Kennedynek meg kellett hoznia.
Az alkotás non-lineáris, emóciók által irányított narratívája az emlékezés csapongásait, illetve a traumatikus élmény emlékezetre gyakorolt hatását érzékelteti. Korábban Phyllida Lloyd is hasonló filmes narratívát alkalmazott az időskori demenciával küszködő Margaret Thatcher életének felidézésekor, ám míg A Vaslady a határozott rendezői elképzelés hiánya miatt végül elveszett a részletekben, addig Larraín ezt a problémát azzal küszöbölte ki, hogy az emlékezési folyamatot reálisnak ható mederbe terelte. Az emlékezés két fő indikátoraként Jackie Theodore H. White (Billy Crudup) számára adott – s az alkotás számára keretet adó – interjúja, valamint a McSorley atyával (John Hurt) folytatott beszélgetése szolgál. Ezek a társalgások a címszereplő személyiségének komplexitását emelik ki; míg az újságírónak adott interjú során a külvilág felé mutatott, s a továbbiakban is fenntartani kívánt arc kontúrjai bontakoznak ki, addig a pappal folytatott beszélgetés a magánember fájdalmát, kétségeit és gyászát tárja fel. Ez utóbbi az őszinte kitárulkozás verbális lehetőségét hordozza magában, hiszen ennek során tárulnak fel a néző előtt a hősnő azon motivációi, melyek felvállalása csorbítaná a magáról tudatosan kialakított képet, továbbá a gyilkosság megrázó, s az asszony által korábban pontosan fel nem idézhetőnek beállított részletei is e vallomás nyomán jelennek meg vizuálisan is.
A rendező számos életrajzi filmtől eltérően nem próbál túlzottan dokumentarista lenni; nem akar átfogó történelmi tablót nyújtani, kevés archív felvételt emel be az alkotásba, s a külvilág történései közül csak azokat jeleníti meg, melyek Jackie döntését befolyásolják (például Lee Harwey Oswald meggyilkolását). Érdekes kivételt képez az annak idején nagy figyelmet kiváltó tévéműsor újraforgatásának ötlete, melyet korábban Oliver Hirschbiegel is alkalmazott a Diana című alkotásában. De míg Hirschbiegel filmjében a Panorama-interjú újraforgatásának nincsen művészi funkciója, addig a Fehér Házi séta filmes narratívába építése egy határozott rendezői koncepció részét képezi. Larraín ugyanis a nyilvánosságnak szóló szerepjátszás szálára fűzi fel cselekményt, így az alkotás a fiatal elnökfeleség restaurációval kapcsolatos céljait, valamint a médiának való megfelelési vágyát azzal a törekvéssel hozza kapcsolatba, ahogyan az egykori First Lady Kennedy-elnök mítoszának (melynek támpontját Abraham Lincoln emlékezete jelenti) kialakításán fáradozik, vagy, ahogy a saját narratívája feletti uralmát érvényesítve szelektálja, hogy a riporter mit és miként írhat meg a cikkében.
Mivel Jacqueline Kennedyt még a közeli ismerősei is kiismerhetetlen, sokféle maszkot viselő asszonyként ítélték meg, ez elég nagy teret adott Larraínnak és Portmannek egy komplex és ellentmondásos személyiség megrajzolásához, így a filmbéli Jackie egyszerre intelligens, sebezhető, bátor és önző. A Fekete hattyúbéli szerepéhez hasonlóan tehát Portman ezúttal is egy „kettős személyiséget” formál meg, s nagyszerűen lavíroz a kifelé mutatott, az utolsó részletig megkomponált mimikával jellemezhető, határozott és higgadt nő álarca, valamint az e mögött megbújó gyászoló asszony arca között. Bár az asszonyt korábban megformáló színésznőkhöz képest Natalie Portman külsőleg kevésbé hasonlít az egykori First Ladyre, Jackie járásának, akcentusának, valamint a nyilvános és privát szféra számára fenntartott beszédmódjának elsajátításával mégis sikeresen ellensúlyozta ezt a „hiányosságát”, s lényegült át Mrs. Kennedyvé. A színésznő legerősebb pillanatai közé tartoznak azok a hosszan kitartott jelenetek, melyek során az asszonyban lejátszódó érzelmeket és felindultságot csak az arcjátéka, gesztusai és mozdulatai közvetítik.
Larraín alkotásának legnagyobb erőssége az atmoszférateremtésben, s a lappangó feszültség és zaklatottság erőteljes jelenlétében határozható meg, melyet a Mica Levin által komponált nyugtalanító és felkavaró dallamok támogatnak meg. Az operatőri munka a már említett kettősséghez igazodik, hiszen míg a külvilág előtt rejtve maradó emocionális megnyilvánulásokat és apró rezdüléseket az intim kamerahasználat közvetíti, addig a temető végtelenségét, illetve – a nyilvánosság lenyűgözésére is szolgáló – temetői menet monumentalitását a totálplánok emelik ki, míg a film végén ezek a technikák egymást támogatva jelenítik meg a Jackie elméjében eddig csak fragmentumok formájában felszínre kerülő traumatikus eseményt.
Mindezen erények ellenére a Jackie az elmúlt évek igazán jól sikerült életrajzi filmjeihez (12 év rabszolgaság, A komornyik) hasonlóan sem tudta elkerülni a didaktikusság csapdáját, mely sajnálatos módon pont a film zárlatában jelenik meg. („Évtizedek múlva is emlékezni fognak a tartására és méltóságára.”) Ez a szereplővel kimondatott – már-már kötelességteljesítésnek ható – értékelés, mely vélhetően az átlagember nézőpontjának beemelését szolgálta, érezhetően idegen a film stílusától és koncepciójától. Hiszen ha a címszereplő személyiségének és belső világának ábrázolása a cél – márpedig Pablo Larraín pontosan erre vállalkozott –, akkor teljesen felesleges és nem is túlságosan elegáns megoldás minősítő mondatokat adni egy olyan mellékszereplő szájába, aki csak közvetetten, a médiából és interjúalanya emlékidézéséből értesül a történésekről. Hadd döntse el a néző, hogy milyen is volt a (filmben ábrázolt) Jackie.
A forgatókönyv előbb említett kisebb egyenetlenségei ellenére a Jackie igen figyelemreméltó alkotás, mely bár egy híres történelmi alak halálának kontextusában ábrázolja egy fiatal elnökfeleség krízisét, az identitásválság előtérbe helyezésével képes intim közelségbe hozni Jacqueline Kennedy alakját, miközben nem fél megmutatni azt a kettősséget, mely a mai napig körbelengi az ikonná emelkedett egykori First Lady alakját.
Kosztrabszky Réka (1987, Budapest)
Kritikus, irodalomtörténész. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának végzős doktorandusz-hallgatója, kutatási területe Szabó Magda prózaművészete. 2013 ősze óta publikál irodalmi- és filmkritikákat, valamint beszámolókat az Irodalmi Szemle online felületén, illetve nyomtatott verziójában.