Nyerges Gábor Ádám: Irodalom és remény II.

Liam Moody felvétele

(2)

Pontosan időben érkeztek. Utólag nem is értem, hogy nem számítottunk rá, pedig valahogy mégse gondoltunk rá, hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban. Mármint, hogy ez úgy megy, hogy jön két vagy három kamera és kameraman, világosító, hangosító, sminkes és a riporter. Pedig pofonegyszerű. Tízre beszéltük meg, tízre voltak ott. Pontban. Az elejétől nagyon udvariasak voltak, halkan beszéltek, figyelmesen viselkedtek. Nem volt bennük sok lesajnálás, leereszkedés. Nem ezek a jó szavak, istápolás. Az se. Hogy lehetne ezt jól. Nem az a vállonveregetős vigasztalás, az a fajta sajnálat, ami ilyenkor még csak ront a dolgokon. Mert, azt hiszem, mert megalázó. És azt hiszem, azért, mert emlékeztet, visszaemlékeztet rá, a saját nyomorunkra. Na, szóval ez nem volt a viselkedésükben, ittak egy kávét, ezt sem gondoltuk végig, hogy épp csak van annyi kávénk, hogy jusson az egész stábnak meg nekünk is, a Kati végül azt mondta, hogy nem is kér – egyszerűen csak neki már nem maradt elég, csoda volt, hogy valahogy kijött belőle nyolc adag, nem is tudom, honnan volt annyink otthon. És hát ilyenkor sem úgy megy, ahogy azt az ember nagy naivan elképzeli. Azaz, nem is képzeli, mert nyilván, ezt senki nem gondolja végig, amikor otthonról nézi, hogy hogy megy ez élesben, hogy megy ez a gyakorlatban, amikor felveszik. Séróból, ha meg kéne mondani, hogy az ember szerint hogy megy ez, nyilván mindenki azt mondaná, vagy hát a többség, hogy bemennek a kamerával, megy az operatőr meg a riporter (tehát kábé két, max három emberre számítanánk magunktól), bemutatkozik, aztán már indítják is a kamerát, és megy. Pedig teljesen logikus, hogy nem így van. Hogy is lehetne így. Nemcsak nagyobb a stáb, meg nemcsak, hogy el kell helyezni a kamerákat, találni tehát három jó, különböző szöget (az egyik, nyilván, persze, ez is logikus, a riportert veszi), amiből jók a fényviszonyok, minden. Míg azok keresgélnek, próbálgatják, honnan lehetne jól felvenni, míg a hangosító beállítja a hangot, míg a sminkes sminkel, isszuk a kávét, illetve a sminkeléssel megvárják a kávé megivását, ez is teljesen logikus, érthető. És közben beszélgetünk. Ki hinné, hogy egy óra is elmegy ezekkel az előkészületekkel. Hogy a riporter, esetünkben a Hanga Éva elmesélteti az elejétől az egészet. Így, mire indul majd a kamera, jobban össze vannak szedve a gondolataink, ő is már hallotta egyszer élőben, frissen is a dolgot, jobban bele tud kérdezni. Elképesztő, hogy mennyire végig van gondolva, mennyire jól ki van találva ez az egész, miközben teljesen érthető, ha az ember így belegondol, ez is egy szakma, ezek a szakmájuk legjobbjai, a tévézés pedig bonyolult dolog, hát még ha profin csinálják, nem is tudom, ezért nem tudom, mi volt akkor olyan meglepő abban, hiszen az egész józanésszel pár perc alatt előre végiggondolható lett volna, de valahogy mégis semmi ilyenre nem számítottunk előre. Igazából egyébként sem számítottunk semmire. Vagy hát, nem tudtuk, mire számítsunk. Előtte nap azért nagyon izgultunk. Odáig fel sem fogtuk a dolgot rendesen, akkor, ahogy már így esteledett ránk, ahogy el kellett kezdeni készülődni másnapra, akkor kezdtük megérteni, hogy azért itt valami elég nagy dolog készülődik másnap. Valahogy másképp, alaposabban zuhanyzik ilyenkor az ember, ami akkor nekünk egyébként is kényes kérdés volt, mert nagyon spórolni kellett a melegvízzel, kevés volt a szappan is, igyekeztünk mindent az utolsó cseppjéig elhasználni, mielőtt vettünk volna bármiből újra, tartalékokat felhalmozni nem tudtunk, arra már végképp nem tellett, így is alig hogy kijöttünk. Szóval ezért maradt meg nekem ez az előtte való este is annyira, mert ilyen egymással ellentétes, egymással nehezen összeegyeztethető dolgokra kellett figyelni, egyrészt, hogy mégiscsak, ilyesmi előtt az ember, nem is részletezném jobban, de tényleg, még alaposabban, nehogy, de ez talán érthető is az adott helyzetben, nehogy valami igénytelen prolinak tűnjék, vagy hát, valami ilyesmi. Másrészt tényleg mindennel spórolni kellett. A kávéval szerencsénk volt, megkínálni mással, mármint ehetővel már nem tudtuk őket, volt még krumplistészta, de azt nem lehet kávé mellé, épp mikor az a cél, hogy ne tűnjünk, nem is az, az előbb nem is találtam meg jól a kifejezést, nem is hogy nem prolinak, hanem lumpennek, talán ez a pontosabb, mert akkor már bőven prolik voltunk, de nem lumpenek. Tudtuk, hogy nézne ki, ha harmadnapos krumplistésztát kínálnánk a kávé mellé, annyi méltóságunk azért még akkoriban is maradt. Illetve, hát, ez is egy jó kérdés, hogy egész pontosan mennyi volt akkorra már. Mert hát eleve, az Elesettekben szerepelni, az azért nem tesz jót az ember önbecsülésének, akárhogy is. Jó, persze, nyilván nem az volt a, a nem is tudom, az már a következmény volt, sokkal lealacsonyítóbb és embert próbálóbb, hogy is mondjam, megedzőbb, az embert jobban megedző dolgoknak csak a következménye, és mint olyan, az már nem tudott sokat rontani a helyzeten. Sőt, annak köszönhettünk aztán mindent, annak a szereplésnek, nyilván, de ezt akkor még előre nem tudhattuk, olyan nagyon, azt hiszem, nem is remélhettük, még akkor sem, ha tudtuk, persze, legalábbis úgy tűnt, hogy mindenkinek segítenek, aki ott szerepel. De, na mindegy, talán így is érthető, amiken mi akkorra már keresztül mentünk, ahhoz képest maga a szereplés nem volt plusz megaláztatás, csak inkább az, ha mélyebben belegondolok, amire emlékeztetett, amire visszaemlékeztetett, mintha az ember mondjuk nem tud borotválkozni, és sok idő, vagy hát így napok után először a tükörbe néz, miután újra tudott, ami egyébként meg is történt, amikor nem volt áramunk pár napig. Ilyen volt ez a szereplés is, ilyen szembesítés erejű. Vagy jellegű.

Nyerges Gábor Ádám (1989, Budapest)

Költő, író, szerkesztő (Apokrif, Art7), legutóbbi kötete: Az elfelejtett ünnep (versek 2011-2013) (Műút Könyvek, 2015).