Szalay Álmos: Irodalom és az Ördög I.

A szerző grafikája

(négy monológ a hidegről)

 

1.

(a vendég)

Tizennyolc évvel azután, hogy sikeresen letettem szakvizsgáimat és immár elismert, jónevű pszichológusnak mondhattam magam, aligha akadt bárki, aki megtévesztett volna elmeállapotát illetően. Apró gesztusok, fura kis diszharmóniák, a mozdulatok finom inkongruenciája, a légzés és a szavak – mind észrevétlenül megbúvó besúgóim voltak.

Mátrai Vilmosról is tudtam minden lényegest az első találkozónk után. Talán nem veszik nagyképűségnek, ha azt állítom, a bemutatkozó levele is elég volt, hogy tisztában legyek a két legfontosabb ténnyel: gazdag és unatkozik. Gondolhattam volna ennél többet, miután ezt írta nekem: „Beszélgetni szeretnék valakivel.” Akasztott ember a fán, úgy lógott ez a szomorú mondat a hivatalos formaságok között.

Egy csendes Balaton-parti kastélyban élt hat fős személyzetével, roppant magányosan. A ház lakói különösen merev és szertartásos viszonyt ápoltak vele, ezt kihangsúlyozta bonyolult, régiesnek látszó maskarájuk, melyet minden bizonnyal szívből gyűlöltek. Világos volt, hogy tartanak vendéglátómtól, főképp annak érintésétől. Azon ritka esetekben, mikor nem tudták elkerülni a közvetlen kontaktust, igyekeztek minél távolabbról végighallgatni óhajait. Ilyenkor dermedt, katonás biccentéssel vették tudomásul a hallottakat, majd épp oly karót nyelt mozdulatokkal, amint jöttek, távoztak is. A szívem szorult el alig egy héttel érkezésem után, mikor egy szokatlanul nehéz vacsorát követően észrevettem, milyen természetesen, majdhogynem hanyagul viselkednek, amint kilépnek vendéglátóm látóteréből. De ki volt a rendezője ennek a vég nélküli színházi előadásnak? Ésszerű lenne a válasz: maga Vilmos. De mégsem, mert egyszer elszólta magát: „Ismeri azt a fájdalmat, amikor csak olyan emberek veszik körül, akiknek nincs egy őszinte pillanatuk magához?”

De volt egy kivétel. Egyvalaki különbözött a társulat többi tagjától. Egy lány, nem több húsz évesnél (a sokat megélt, fáradt szemű húsz évesek fajtájából), aki mind szépségben, mind kedvességben messze felülmúlta a kastély minden lakóját. Jelenléte egyszerre keltett gyanakvást és megnyugvást. Gyanakvást, mert nyugtalanító kérdőjeleket rajzolt bennem puszta ottléte, és megnyugvást, hogy valami üdítő melegség mégis van ebben a házban. Égő vörös haját két fonott copfba kötötte, és a többiekkel ellentétben nem sminkelte magát, noha tökéletes mértani arányokkal elhelyezett szeplői bőven betöltötték e szerepet. Fekete-fehér blúza és szoknyája indokolatlanul feszes volt és rövid, mindenben eltért a személyzet tagjainak színpadias viseletétől. Fellépése józan volt, titokzatos és érzéki; ő nem biccentett, nem hajbókolt. Talán vele mégis megpróbált beszélgetni a háziúr? Talán a beszélgetésen túl mással is próbálkozott nála? Nehéz dió lett volna? Nem hinném. De elég volt egyetlen pillantást vetnem vendéglátóm mozdulataira, és elvetettem minden ilyesféle feltételezést. Vilmos lényéből és lényegéből hiányzott minden erotika. Hatvan felé járt, és mégis az volt a benyomásom, hogy még szűz. A felnőtt szüzek frusztrált, infantilis naivitása nélkül.

Azon a baljós keddi napon (amikor jobb lett volna hallgatni a bennem suttogó hangra és el sem indulni otthonról, be sem lépni ennek a háznak ajtaján) egy bénítóan hatalmas angolpark elején álltunk. A park végében a Balaton. Pár percig álldogáltunk, nézelődtünk, vártam, hogy mondjon valamit, bármit. Lassú volt, nagyon lassú. Ő is, a kastély is, a személyzet is – egy kivételtől, a vöröshajú lánytól eltekintve. A kastély ajtajánál nem jött beljebb az idő, – hangozzon bármilyen líraian, pontosabban nem tudnám megragadni, amit akkor éreztem. És másnap, mikor felfedeztem az órák hiányát: sehol odabent, se a falakon, se a karokon.

– Valamikor itt írók tanyáztak – mondta váratlanul házigazdám, a madarakat bámulva, melyek épp akkor álltak össze az égen egyetlen cseppalakú folttá.

– Írók?

– Modern írók. Évtizedeken át. Itt nyaraltak, tudja.

– Magánál?

Odafordult hozzám, és láttam a szemében: elkönyvelt, mint reménytelenül műveletlent.

– Azután vettem meg itt mindent, hogy feloszlott az egyletük vagy mijük. – Indokolatlan szüneteket tartott a beszédében. Ezt az embert, gondoltam, még soha senki és semmi nem sürgette. – Mindent átalakíttattam, csak a könyvtárszobát hagytam meg.

– Sokat olvas?

– Nem olvasok. A könyveket elvitettem.

Néztük az eget, ami cseppet sem volt szívderítő látvány így ősz elején.

– Nézem a madarakat.

Ezt mondta. A semmiből, váratlanul. Meg akartam tőle kérdezni, mi baja van a könyvekkel, talán fél tőlük? De erre csak jóval később lett módom, mert ezúttal a madarakon volt a sor, reménytelenül. Felállt a hátamon a szőr ettől a mondattól. Ilyet élő ember a száján ki nem mondana. Mintha színész lenne egy vacak darabban, amiben a szereplők elmondják, éppen mit csinálnak.

– Szereti?

– A madarakra gondol?

Felsóhajtott és újra az éget kémlelte.

– Csak nézem őket.

Kezdett elegem lenni a sehova sem jutó dialógusunkból, és úgy gondoltam, itt az ideje a tárgyra térni.

– Mennyire gondolt?

Meglepetten nézett rám, majd lágyan bólintott.

– A beszélgetésekért? Fél millió. Naponta. Megfelelő?

Arra gondoltam, napok múlva milliomos leszek, és némileg nagyobb várakozással bámultam Vilmos mutatóujja felé, ami újra a madarak felé bökött. Most egyenesen a tó irányába sereglettek.

– Azért nézem őket, mert… Ők egy állat. Látja? Most éppen hullámokat vetnek. Ezzel játszanak napok óta. A parkom felett táncolnak.

A „parkom” szó csapta meg a fülemet először. Soha semmi mást nem használt birtokos szerkezetben, csak a parkját. Azt hiszem, az volt a mindene. Tavaly elhívott egy botanikust, és hozzám hasonlóan neki is milliókat fizetett a szolgálataiért. Jelesül azért, hogy minden fát és bokrot és virágot megnevezzen, listázzon és térképet készítsen róluk. A térkép később kikerült a szivarszobába, és Vilmos egész napszakokon át bámulta, máskor közelről tanulmányozta és feljegyzéseket készített, de hogy milyen célból, arra nem jöttem rá.

Néhány órás kimerítő álldogálás és kínos beszélgetés-foszlányok után összekulcsolta két kezét, kifeszítette a háta mögött, majd aprólékosan kiropogtatta ujjait.

– Holnap kezdjük. A vacsoráját ma kivételesen a szobájában költi el, az ifjú Lili majd felviszi magának. Pontban kilenckor. Pihenje ki magát.

A szobámban nem sok minden volt, de ami volt, roppant jó minőségű. Ágyamat egy szinte erotikusan finom tapintású, fényes szövet borította, melynek színe kísértetiesen hasonlított a borostyánkőre. Hűvösen áramvonalas polcrendszerek, éjjeli szekrény és egy üvegasztal, mely olyan tiszta és átlátszó volt, hogy éjjelente rendszeresen karamboloztam vele. Televízió és internet nem volt, de ezen nem is csodálkoztam. Ellenben volt egy könyvespolc, rajta a Helikon Klasszikusok teljes sorozata bőrkötésben, ezen kívül semmi több. A hűtőben friss gyümölcsök és bor. Ránéztem az órámra, mindjárt kilenc óra. Az „ifjú Lili” a megnevezett pillanatban kopogott szobám ajtaján, egyik kezében a vacsorám tálcán, ételfedővel borítva, a másik kezében egy pezsgő. És mivel kopogott, kérdeztem magamban.

– A vacsorája – mondta kifejezéstelen arccal és belépett hozzám.

Hellyel kínáltam, de ő az ajtóra mutatott.

– A kulcs.

Gyorsan bezártam az ajtót, és Lili lerakta az üvegasztalra vacsorámat és a pezsgőt, majd elnyúlt az ágyamon.

– Ez volt valamikor a szobám – jelentette ki álmodozva. – Ez pedig az ágyam. Maga pedig igen nagy bajban van.

– Gondolja? – kérdeztem, de felesleges volt, mert már tudtam: akármibe is keveredtem, nyakig benne vagyok.

– Adjon a pezsgőjéből, utána elmondok mindent. Legalábbis, amit tudok.

Hosszú éjszakának néztünk elébe.

 

(folyt. köv.)

 

Szalay Álmos (1984, Dunaújváros)

A szerző sokféle kanyar (úgymint: színház, képzőművészet, pszichológia) után és mellett frissen csöppent az irodalmi életbe a FISZ-kötetek sorában könyvhétre megjelent Fák mindenütt című regényével vagy mivel. Szeretett volna híres színész is lenni. Idén igen jó nyara volt.