Szalay Zoltán: Irodalom és kriptozoológia 1. / A fehérsakál
Lytovchenko Volodymyr felvétele
Gerhard Nymburg bajor utazó a XVIII. század derekán írta le először a fehérsakált. Feljegyzéseiben, amelyek 1761-ben jelentek meg Münchenben Ungarische Kameradschaften címmel, többször is felbukkan a fehérsakál, időnként farkasként, máskor rókaként emlegeti, ám mindannyiszor kitér rá, hogy ami felismerhetővé teszi, az a hófehér bundája, amelyet tavasztól őszig a legsötétebb éjszakákon is láthat az utazó fel-felvillanni az erdőszéli bozótosban. Nymburg hangsúlyozza, ez az egyik legveszedelmesebb ragadozó a gömöri vidéken. Nymburg Pozsonytól Kassáig járta be a történelmi Magyarország tájait, a leghosszabb időt épp Gömörben töltötte, az egykori megyeszékhelyen, Sajógömör mezővárosában szállt meg, és innen indult környékbeli kiruccanásaira. Feljegyzéseiből arra következtethetünk, kis híján tartósabban is megvetette a lábát Gömörben, gyakran emleget egy bizonyos Margitot, aki mintha a kedvese volna. Margit több családtagja is a fehérsakál áldozata lett a környéken, derül ki Nymburg könyvéből, amelyben arról is szó esik, a környékbeli emberek rettegve szokták emlegetni a fehérsakált, mert attól tartanak, ha kimondják a nevét, hamarosan megjelenik köztük.
Később, a XIX. század folyamán valamivel keletebbre, Rozsnyó környékén bukkan fel ismét a fehérsakál, egy, a helyi bányászlegendákat leíró kis kötetben. Ez a fehérsakál első magyar nyelvű említése. Magából a kötetből egyetlen teljes példány sem maradt fenn, csupán egy néhány oldalnyi rész, amely jelenleg egy budapesti magángyűjtemény részét képezi. A szöveg a fehérsakálról mint a Gömöri-Szepesi-érchegység ritka ragadozójáról ír, amely leginkább a helyi bányászdalok és -mesék fontos alakjaként ismert. Ezekben a történetekben a hiú remény metaforájaként jelenik meg: a hegyi tájakon sötétedés után elkóborolt szerencsétlenek először mindig megörültek, amikor egy fénylő folt bukkant fel az éjszakában, ám a rájuk rontó fehérsakálok ilyenkor kíméletlen vérfürdőt rendeztek közöttük.
A XX. század elejéről fennmaradt beszámolók a fehérsakált már tudományosan is megpróbálják besorolni, a Közép-Európában is gyakori aranysakál (Canis aureus) egyik alfajaként írták le, amely a népi legendákból ismert ún. toportyánféregnek a sűrű erdőkben való életmódra áttért változata lehet. Nagyobb termetű a sztyeppéken élő aranysakálnál, erősebb testalkatú, agresszívabb viselkedésű, a farkasnál azonban kisebb, fürgébb, mozgékonyabb. Soha nem fogtak be belőle egyetlen példányt sem élve, a XX. század elején azonban nagy erőkkel vadásztak rá. A Rozsnyó és Tornalja körüli legendák arról szólnak, a fehérsakál a farkasnál is sokkal elvetemültebb, messziről kiszagolja a legyengült, beteg, elhagyott állatot vagy embert, és mindent megtesz, hogy bevonszolja magával a sűrű erdőbe.
A magyar tanácsköztársaság idején a hivatalos propaganda is felhasználja a fehérsakál motívumát. Rozsnyón, Tornalján, Pelsőcön, Feleden ismeretlenek olyan plakátokat helyeznek el, amelyek szerint a magyar tanácsköztársaság tudja egyedül megvédeni a helyieket a „fehérsakáloktól” – az egyszerű vonalvezetésű rajzokon hófehér, vértől csöpögő pofájú és karmú farkasokként ábrázolják őket. A plakátok még a tanácsköztársaság bukása utáni néhány hónapban is kint maradtak az utcákon, a fehérsakálok garázdálkodásáról azonban kevés konkrét információnk van ebből az időből.
A két háború közötti időszakból maradt fenn egy egyszerű gömöri nóta, amelynek kezdő sora így szól: Fehérsakált szült az anyám. Nem kommunista propagandanótáról van szó, sokkal inkább egy moralizáló dalocskáról, amely a fehérsakált a kívülre tisztának mutatkozó, belül azonban romlott egyén metaforájaként használja.
A második világháború után a fehérsakál mintha eltűnt volna a gömöri vidékről. Hosszú évtizedek csendjét követően a kilencvenes években bukkant fel egy-egy kósza történet, amely szerint roma kisgyermekeket ragadtak el Tornalja határában albínó kóborkutyák, amelyek úgy világítottak az éjszakában, mint az izzó fém.
A kétezres évek elején a Szlovák Alternatív Zoológiai Társaság alapító elnöke, Matúš Vražda kereste fel a térséget a fehérsakálok után kutatva. Feljegyzései kézirat formájában maradtak fenn, jelen írás is javarészt ezekre a feljegyzésekre támaszkodik. Vražda számos helyivel beszélt, akik általában semmit nem tudtak a fehérsakálokról. Többen megfenyegették, ne háborgassa őket ilyen őrültséggel. Néhányan azonban arról beszéltek neki, hallottak a fehérsakálokról a nagyszüleik idejéből fennmaradt történetekből. Egy Kamilla nevű, negyvenes roma asszony hosszasan ecsetelte, hogy ő úgy tudja, a fehérsakálokról soha senki nem mert beszélni, mert ha kimondták a nevüket, megjelentek. Neki már mindegy, mondta Kamilla, az orvosok szerint daganat van a mellében, szóval őt már nyugodtan elvihetik ezek a dögök. Még azt is hozzátette, hogy szerinte a régiek tévedtek, ő úgy gondolja, a fehérsakálok ugyanúgy elvitték azokat is, akik nem mondták ki a nevüket. Elég csak szétnézni errefelé, folytatta, aki csak tehette, elmenekült innen, hiszen itt a félelem rezegteti a faleveleket, a sötétség pedig mintha a beomlott bányák mélyéről sugározna fel. Ő maga még nem látott fehérsakált, és nem ismer senkit, aki látott volna, de ha lát egyet, szól, ígérte meg Matúš Vraždának.
Vraždát az egyik kiszállása során holtan találták Tornalja mellett, a Sajógömör felé vezető út mentén. Egyetlen külsérelmi nyomot találtak rajta, egy erős ütésnyomot a fején. Eleshetett, és egy szikladarabba ütötte be a fejét, amibe még ott bele is halt.
A Szlovák Tudományos Akadémia Zoológiai Intézete Matúš Vražda halála után kis közleményt adott ki, amelyben cáfolta a fehérsakál létezéséről szóló legendákat. Később az egyik szlovák napilap riportot közölt a kihalófélben lévő, lepusztult Gömörből, amelyben kitértek a fehérsakál helybeli legendájára is. Valódi, ún. közéleti vita azonban soha nem folyt a fehérsakál létezéséről. 2015 decemberében egy fiatal serkei vadász állítólag elejtett a faluja határában egy albínó sakált, de senki nem dokumentálta az esetet hitelesen, a vadász neve sem őrződött meg, csak annyit lehetett róla tudni, hogy a következő tavasszal kiutazott Nagy-Britanniába munkát keresni. A fehérsakálok jelenlétéről a gömöri régióban azóta nincsenek újabb konkrét hírek. Koránkelő gombázók azonban mind a mai napig mesélik, hogy amikor az első hajnali napsugarak áttörnek a fák lombján a Rozsnyó környéki dombokon, a fehér villanások úgy cikáznak szerteszét a bozótosokban, mintha gömbvillámok hada lepte volna el a vidéket. Azt nem mondják ki, mit gondolnak a dologról. Hallgatnak, és inkább az erdei gombákra terelik a szót. Azt mondják, azok lesznek ennek a vidéknek az utolsó túlélői.
fotó: Somogyi Tibor, ujszo.com
Szalay Zoltán (1985, Pozsony)
Író, az Új Szó főszerkesztője.