Szarka Károly: A beszélgetést minőségbiztosítási okokból rögzítjük

Beszámoló a  Folyóügy #magyarvalóság egy felvonásban című színdarabról

Hétvége, tömeg, egy darab kenyérrel állsz a szupermarket pultjánál, a hátad mögött sor. A pénztáros hölgy elkéri a törzsvásárlói kártyádat, műszaki hiba, átszól a szomszéd kasszába Klárikának, pedig háromszor is próbálod leállítani, hogy tessék hagyni, nem fontos, haladjon inkább a sor. A pénztárosok már ketten dugdossák a kártyát a terminálba, hátul két sor ideges vásárló, hiába szólsz sokadszorra is, hogy mindegy, hagyjuk, nem ér annyit, mintha meg sem hallanák.

Az egyébként mindennapos történet Braun Barna Facebook-oldalán olvasható, nem sokkal a Folyóügy bemutatója után, jelezve, hogy az előadás alapjául szolgáló élethelyzetek gyűjteménye továbbra is gyarapodik. A FÉLonline főszerkesztőjeként és az RS9 Színház piárosaként dolgozó szerzőt korábban egy követeléskezelő cég munkatársa zaklatta a személyes adatait követelve, anélkül, hogy elárulta volna, milyen ügyben keresi. Ezekből a Facebook-bejegyzésekben megörökített telefonhívásokból, illetve más abszurd, de teljesen hétköznapi, boltban vagy villamoson zajló párbeszédekből született meg végül a darab Csáki Rita rendezésében.

A bürokrácia útvesztőiről mindannyian tudnánk mesélni, nincs olyan felnőtt állampolgár, akinek ne gyűlt volna meg a baja az érthetetlen nyelven megfogalmazott értelmetlen szabályokkal, aki ne érezte volna magát megalázva hivatalos ügyintézés, de akár bevásárlás vagy utazás közben, és akit ne üldöztek volna telemarketingesek visszautasíthatatlan ajánlataikkal, közölve, hogy a beszélgetést minőségbiztosítási okokból rögzítik. A téma viszont annyira ismerős, annyira bántóan közeli, hogy nehéz bármi újat mondani róla. De nemcsak ezért kételkedtem benne, hogy jó színdarabot láthatok, hanem az egyoldalúnak gondolt nézőpont miatt is.

A #magyarvalóság egy felvonásban alcímről legalábbis azt gondoltam, arra utal, hogy magunkat kell majd sajnálnunk. Az ügyfélként, vásárlóként, utasként kiszolgáltatott értelmiségi fog panaszkodni arról, hogy mindenféle hivatalnokok, ügyfélszolgálatosok és pénztárosok próbálják megkeseríteni az életét, amivel amúgy minden rendben lenne? Mert ezt halljuk egymástól, a házi kedvencekről és az egzotikus nyaralásról készült fotók mellett ezzel van tele az üzenőfalunk, lájkoljuk egymás nyomorát, esetleg egy kommentben le is írjuk, hogy ugyanez velünk is megtörtént, minket is felhívtak, velünk is bunkó volt a pénztáros. Örülünk, hogy van olyan ismerősünk, aki éppen nem a tengerparton napozik, nem a szuperegészséges vacsoráját fotózza és nem a barátaival sörözik, hanem szentségel, mert fél órája áll sorba a postán.

A Folyóügy viszont kellemes csalódás, az alkotók kihozzák a maximumot a kamaraszínház szűkös kereteiből, az öt színész belakja a forgószínpadot, az aprócska tér hol egy bolt kasszájává, hol vonatfülkévé, hol pedig taxivá alakul át. Emlékezetes a kalauz Mérai Katalin alakításában, akinek fogalma sincs, hogyan kell kezelni az online jegyet, Jászberényi Gábor tökéletes telefonos operátor, aki egyfajta küldetésként értelmezi a feladatát, Makray Gábor pedig remekül hozza az események elszenvedőjét, türelmesen hallgatva Kathy Zsolt taxisofőrét, aki az életét egyetlen hosszú panaszfolyamban meséli el, vagy Málnai Zsuzsanna nyugdíjas nénijét, aki a fesztiválozó fiatalokat átkozza.

Az öt színész egyébként többféle szerepben is feltűnik: aki az egyik jelenetben jegyellenőr, egy másikban postai ügyintéző, és így tovább. Egy-egy archoz többféle karakter, attitűd, viselkedésforma kötődik; a szolgáltató szektor dolgozói is sokfélék, van, aki komolyan veszi a munkáját, van, aki láthatóan csak kényszerűségből csinálja, ahogy az ügyfelek között is akad közönyös, cinikus és hisztérikus alkat. A dinamikusan pörgő jeleneteket ráadásul egy olyan magyarnóta-refrén keretezi, amiben kicsúcsosodik a nemzeti önsajnálat („télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van / soha sincs jó idő, mindig esik az eső”), és néha még egy bohóc is feltűnik.

A figurák többsége megtestesít egy-egy sztereotípiát, de ez rendben is van, főleg, ha tisztában vagyunk vele, hogy a szerző a nagy részükkel valóban találkozott. A jeleneteket a tematikus hasonlóságon kívül semmi nem fűzi össze, kivéve az előadás vége felé, amikor a telemarketinges kolléga és kollegina között fűződnek gyengéd szálak. A kapcsolat alakulása a fogyasztói társadalom karikatúrája, és jobban kifordítja magából az úgynevezett magyar valóságot, mint a darab egésze, emiatt pedig talán kicsit ki is lóg belőle, de ez a momentum sem zavaró. Az előadás tökéletesen teljesíti, amit vállal, tehát szórakoztat, és ehhez nem is kell abszurdabbnak lennie az úgynevezett magyar valóságnál.

Az előadások novemberben folytatódnak.

Fotók: Olajos Ilka