Gál Soma: Irodalom és sínek III. / Szögletrúgás
Hervinsyah Kusumanagara felvétele
Lassan lement a Nap.
A 15:35-ös vonatot várta a Déliben. Az árkádon narancssárga fény szűrődött át, az oszlopok árnyékai pedig egyre hosszabban nyúltak rá a vonatokra. A hideg télszag letompította a hangszórókból szóló, untig ismert szignált és minden információt.
Á.-nak viszont már semmi többre nem volt szüksége. Bár hosszú ideje nem ült vonaton, ösztönösen a jó peronra sétált ki. Előkotorta zsebéből a cigisdobozt, és oda sem nézve rágyújtott. Az emberekre sem figyelt, bár a fényen és a hidegen kívül nem hömpölygött körülötte senki, de sem a mávosok, sem a helyi erők nem törődtek azzal, hogy valaki szabályt szeg az állomás területén. A füstszag már beleette magát a sínekbe, hogyan lehetne rosszabb.
15:30. Két slukk maradt, azt már a szerelvény alá pöckölte. Viszketett a nyaka. Valahogy a kabát alá férkőzött kezével, és megvakarta. Közben felugrott a lépcsőn. Míg helyet talált az egyébként csak szellősen elfoglalt kocsiban, a vonat meglepően finoman kigördült a pályaudvarról. Nézte volna a tájat, de csak a szokásos sör felnyitására jutott most kedv. Untig ismeri az utat, és a Kelenföld-Fehérvár szakaszon nem is talált volna semmi érdekeset. Valószínűleg. Erre sem emlékezhet már vissza sosem.
Az út során is többször viszketett a nyaka. Ezt azért is vehette észre, mert nem hallgatott zenét és nem is gondolt semmire. Fehérvár óta egyedül ült a fülkében, csak a kabátja lógott az akasztóról. Most már ki sem láthatott a tájra. Amúgy sem tarkítják már ilyenkor napraforgók vagy repce. És a napfény hiányában csak csipetnyi fényszóratok feküdtek néhol, kis városok helyén. Az ország is üres volt. Szombatra már mindenki otthon van, nem utazik senki késő délután. Késő. Hiszen ő is fél hétre már otthon lesz. De valahogy a fehérrel mindig együtt jár a fekete, a korai sötétség az érzékei mellett az időt is megfacsarta körülötte. Talán még köd is volt. Hogy rávegye magát valamire, mégis előkereste a telefonját és a fülhallgatót a zsebéből. Ha már aludni nem bírt.
Máskor mindig elalszik a vonaton vagy buszon. Ha tíz percnél tovább tart az út, elringatja az ütemes mozgás és a zümmögés. Most az ingerhiány és a sötétség együtt sem voltak elegek. Pedig gyerekkorában az osztálykirándulásokon is képes volt elbóbiskolni. Eszébe jutott Kecskemét, ahol hatodikosokként a főtér melletti újságosnál megvették életük első Playboyát. Amit aztán másnap este az osztályfőnök kobozott el a szegedi szálláson. Aztán hónapokig ott pihent a gardróbban, ahova anyukája eldugta. Valamiért nem dobta ki rögtön, hanem eltette. Még sokszor beszökhetett újra fellapozni. Nem, nem is ő vette meg. Csak az ezer forint hiánya tűnt fel a tanárnak, mikor fagyizni voltak, és Á. nem tudott venni magának. De ő csak a pénzt biztosította. Gábor volt az, aki elég bátor volt, hogy odaálljon a bódéhoz, és kérje a lapot. Vajon miért adta oda az árus egy tizenkét éves gyereknek. Talán mert vagány volt. Igen, ő volt az a fiú, aki bár már oviban alacsonyabb volt a többi gyereknél, a legmagasabbra ugrott a labdáért. És már tudott fejelni, mikor a többiek még rúgni sem tudták pontosan a labdát. És az óvónéni megdicsérte, mennyire ügyes. És Á. utána nagyon meg akarta tanulni ezt a mozdulatot. Hogy megdicsérjék őt is.
De Gábor maradt a legtehetségesebb focista. Kihasználta, hogy még mindig alacsonyabb volt mindenkinél az osztályban, de gyorsabb is. Bármennyi védő állt szemben vele, végül megkerülte mind, és a hálóban kötött ki a labda. Ha nem ő volt a kapitány, Gábort választották be először a csapatba. És eredményes volt a nagyobbak ellen is. A nyolcadikosok hiába próbálták feltartani, elgáncsolni, mindig sikerült győzelemre vinnie a csapatot, amiben játszott. A faluban is korán felfedezték. Két évvel fiatalabban bemutatkozhatott az ifiben. Az első szezonban épp csak lemaradt a gólkirályi címről. Aztán kapitány lett, hamarosan a nagycsapatban is bemutatkozott, mindenki várta, mikor igazol át a városi klubba vagy a megyeszékhelyre, hogy a suli után majd akadémiára megy, és mikor láthatjuk őt a tévében hétvégenként.
Azt csak a szűk baráti kör tudta, hol gyakorolta ki mindezt a tudást. Hogy nem ezzel született, hanem a falu melletti repcemezőn játszottak órákon át. Ahol a bunkert is megépítették. Ahol letaposták a pályányi területen a virágokat, és megpróbálták elismételni azokat a mozdulatokat, amiket Ronaldótól vagy Zidane-tól láttak. Vagy Figótól. Gábor őt utánozta a legtöbbet. Igyekezett annyit és olyan könnyen dekázni. Helyből megemelni a labdát, hogy a feje felett cselezze ki az ember. Csavarva elrúgni a labdát szabadból a kapuba. Ezt persze Beckhamtől is elleste. És így tovább. Ameddig volt fény, a mezőn maradt a labdájával, a többiek után is. Á. sokszor látta a háta mögött visszanézve, mikor hazaindult, hogy Gábor még a lábfejére ejti a bőrt, és végtelen dekázásba kezd, míg el nem tűnik a szeme elől.
Mikor utoljára látta, megszólalásig az apja volt. Pocakot is eresztett. Kopaszodni kezdett hátul, és az arca is megpuffadt. Egyre vörösebb volt. De a szomszéd falu elleni hazai derbin szögletből gólt fejelt. Hiába rugaszkodtak a védők, nem voltak ütemben. Gábor mindenkinél egy fejjel magasabbra emelkedett. Csak ő látszott a pályán a gól előtti pillanatban. Meg az, hogy ez egészen biztosan gól lesz. 4-1. Előtte még két gólpasszt is kiosztott.
Ez lassan egy éve volt.
Hazagördült a vonat. Az állomás nevét nem látta, de a fények színéből és a köztük lévő távolságból tudta, hogy megérkezett. Megint igazított a nyakánál a ruhán, mikor leszállt a vonatról. Kényelmetlenül érezte magát fehér ingben és nyakkendőben. Nem is látszódott a sötétben, ahogy átszelte a parkot. Nem volt messze. Még nyitva találta a kaput. Hiszen korán van még. Céltalannak érezte a sétát, de próbálta tartani a tempót. Nem botorkált, kicsit félt is, hogy a sötétben megbotlik majd a kövekben, de végül biztosan célba ért.
Varga Gábor
1989-2016
Hosszan ácsorgott. Várta, hátha elindulnak a könnyei. Vagy valami. Úgyse láthatja most senki. Ez nem gyengeség. Eltűnt a régi barát. Eltűnt a szorgalom. Eltűntek a dekák. Mégis egy csepp is sok lett volna. Eltűnnek a bajtársak, talán ez a rend, csak feljegyezzük a veszteséget. És haladunk tovább.
Virágot sem hozott. Honnan szerezhetett volna novemberben repcét. Vagy bármit. Hazafordult.
Gál Soma (1992, Keszthely)
Író, luzomán, szerkesztő az Apokrifnál és a FISZ Könyveknél. Nagyon régen ült először vonaton, de a Balaton mellett mindig ezt a közlekedési eszközt választja.