Hajtman Kornél versei

Liam Moody felvétele

célpont

nehéz néznem a mutatóujjat

néha még nevetek is

az jót tesz

az utolsó hang után
fogat mosok
pizsamát veszek
aludni megyek
és az ujj terhe
lenyomja szemhéjamat

fekete vonal

hófehér márvány dalol
a görög testekről
kockás hasakról
formás mellekről
finom bőrcipőkről
bíborosi ruha suhogásáról

egyszer elnémul
kifogy az összes dalból
utána hatalmas
lávaként folyik és magába olvaszt
mindent a csend

a néma márványon
fekete vonal nyújtózkodik
lassan bartókosan

némaságban a fájdalmas pattogás az úr
lassan eltorzítva a kockás hasat idomokat
katedrálist

a márványt nem zavarja
de fáj neki
néha felszisszen

és tovább gyönyörködik a vonalban

nevelés

a fák ágai nem érnek az égig
pedig mindenki azt hazudta
a család sem örök
pedig az énekben hittek benne
összegyűrtem gyermekkorom szlogenjeit
három A4-es papír
csíkokra téptem és megettem

nem akarok a gyermekeimnek hazudni
de kezükben már ott a papír
pár sorral

sok szörppel nem is olyan rossz
ez az utolsó tanácsom

origami

fekete monolit a mellkasomon
nehéz lélegezni
a körülöttem heverő papírlapokból
origamizok
így kommunikálok a körülöttem levőkkel
tulipán
orrszarvú
daru

monolitot nem tudok
embert sem
senki nem érti hogy mit akarok
odajönnek és megdicsérnek
még rá is ülnek a kőre

aztán elfogy az összes papír
a monolit egyre lassabban liftezik
fel-le
aztán megtapsolnak és mindenki elmegy

az egész az én hibám
nem kellett volna mosolyognom

takarítás

egy résből nézem az eget
ott mélyen vagyunk még páran
visszhang sincs
imáim a vakolattal vegyülve kis kupacokban
a földön
tüsszentés az egyetlen örömöm
olyankor a porral kevert ima
keringőzik a dohos félhomályban
pár szem felszáll a rés felé
és megcsillan az örökös fényben
ez az egyetlen esély hogy
imámat észrevegye Isten
de a por a nehéz szavakkal
visszaszáll a sötét résbe
és mindent ellep

Hajtman Kornél (1985, Párkány)