Szövendő szövet – interjú a lengyel női szerzőkről könyvet író Petneki Noémivel

Petneki Noémi portréját Michał Bzowski készítette

 

Petneki Noémi műfordító 2020-ban indított esszésorozatot az Irodalmi Szemle online felületén, amelyben fontos lengyel női szerzők életrajzát és pályaképét ismertette a magyarul olvasó közönséggel. A szövegeket azóta jelentősen átdolgozta, továbbá nyolc új résszel egészítette ki, aminek köszönhetően A szabadság útjai – Lengyel női szerzők a kezdetektől az irodalmi Nobel-díjig című kötetében tágabb időperspektívával, de a tőle megszokott olvasmányos módon tárgyalja azt a magyarországitól eltérő jelenséget, hogy a lengyel irodalom élvonalában a 19. század második felétől kezdve folyamatos a kanonizált női alkotók jelenléte. Az emancipációról, a lengyel irodalom sajátosságairól, valamint a Kalligramnál idén megjelent kötet összeállításának folyamatáról beszélgettünk vele. 

 

Witold Szabłowski Így etesd a diktátorod! című riportkötete 2022-ben jelent meg a fordításodban a Prae Kiadónál. Szerettem azt a könyvet, jó lett volna beszélgetni róla, de akkor sajnos nem jött össze az interjú. Most viszont A szabadság útjai megjelenése után végre találtunk alkalmas időpontot a beszélgetésre, aminek nagyon örülök! 2022 óta sok minden történt veled, megjelent több fordításod is, például Hanna Krall Maria H. emlékezik című munkája a Vince Kiadónál.

Hanna Krall műve nagyon szép, megrázó és különleges alkotás, amelyet magamban egyszerűen ténykölteménynek szoktam nevezni. Egyik beszélője egy, a varsói gettót és a szeptember 11-ei terrortámadást túlélő idős nő. A másik a menye, egykori ellenzéki aktivista, későbbi emigráns, akiről csak a könyv végén derül ki, hogy mozgáskorlátozott, ráadásul a fia autista. Nagy öröm lenne a számomra, ha kapna egy kis nyilvánosságot a kötet, a bemutató óta ugyanis a magyarországi irodalmi élet nem foglalkozott vele. A Magyar Narancsban megjelent Kárpáti Judit interjúja a szerzővel, amelyhez az újság mellékelte a borító fotóját, de ez még nem elég ahhoz, hogy a megjelenés híre elterjedjen.

 

 

Ezek szerint a műfordítóknak is meg kell küzdeniük azokkal a problémákkal, amelyekkel a szépíróknak. Ők sem találnak könnyebben utat az olvasókhoz.

Ebben az értelemben, azt hiszem, nincs köztünk nagy különbség. És hogy ne csak az írói és a műfordító pályát, hanem a lengyel és a magyar irodalmi életet is egymás mellé helyezzük, megemlítem azt a botrányt, amely nagyjából két hónapja robbant ki Lengyelországban, és sokban emlékeztet a magyar helyzetre. Ismert szerzők kezdtek nyilatkozni arról, hogy mekkora összeget kapnak egy-egy könyv árából, ezáltal mutatják be a sanyarú jogdíjrendszert, amely tényleg nem esik messze a magyartól, hiszen kb. 2-300 forintnak megfelelő összegről van szó példányonként, ráadásul Lengyelországban a kalózoldalaknak sokkal nagyobb az ázsiója, ami azt is jelenti, hogy a frissen megjelenő kortárs lengyel művek nagyon hamar felbukkannak a szürke zónában, amelyeket előszeretettel tölt le az olvasóközönség. Az elmúlt évek egyik legnagyobb könyvsikerét elérő Joanna Kuciel-Frydryszak felszólalása indította el a diskurzust, aki nyilvánosságra hozta, hogy beperli a magyarul még nem olvasható, de már több mint félmillió eladott példánynál járó Chłopki. Opowieść o naszych babkach (Parasztasszonyok. Nagyanyáink története) című könyve kiadóját, mert nem a bestseller kategóriáért törvényesen járó honoráriumot fizette neki az intézmény. A lengyel irodalmi élet együttes erővel lép fel a kérdésben, az Unia Literacka nevű szervezet segítségével igyekeznek érvényesíteni az érdekeiket, amely leginkább talán a Szépírók Társaságával rokonítható. Úgyhogy lehetséges, hogy a jövőben változni fog a helyzet, azaz nem a könyvterjesztők fogják kapni a könyvek árának a felét. Persze, most kicsit optimista vagyok, de a lengyelek sokkal aktívabbak társadalmilag, mint a magyarok, ezért elképzelhető, hogy tényleg eredményes lesz a civil kiállás.

 

Fordítóként és tolmácsként dolgozol, és bár az előző válasz miatt kissé provokatívnak tűnhet a következő kérdés, valójában nincs mögötte ilyen szándék. Miért ezt a pályát választottad? És miért pont a lengyel-magyar kapcsolatok kezdtek foglalkoztatni?

Édesapám, Petneki Áron lengyel-magyar kapcsolatokkal is foglalkozó történész, aki kitűnően beszél lengyelül. Ő nyilván alakította az érdeklődésemet, jóllehet a pályaválasztásom időszakában átmenetileg eltávolodott ettől a kultúrától, vagyis direkten nem befolyásolta a döntésemet. Viszont annak a lengyel férfinak, aki máig a férjem, nagy szerepe van abban, hogy lengyel szakra jelentkeztem és ott is maradtam. Diploma környékén keresett meg Pálfalvi Lajos, a magyarországi lengyel irodalomtörténet és műfordítás guruja, aki elhivatottan segíti a pályakezdő polonistákat. Neki köszönhetően kaptam meg egy modernista író, Stefan Żeromski szövegének a fordítását, amely a Lengyel dekameron című kötetben jelent meg. Doktori tanulmányaimat a krakkói Jagelló Egyetemen folytattam, és mivel az első szakom latin volt, a latin és a lengyel irodalom egyik határterületére, vagyis a lengyel neolatin irodalomra kezdtem koncentrálni. Jerzy Axer professzor jóvoltából lehettem a Latinitas Polona (2014) című tanulmánykötet fordítója a Varsói Egyetem Artes Liberales Kara és az akkori MTA Irodalomtudományi Intézete együttműködésének keretében. Ezután az energiáim és az időm nagy részét a gyermeknevelésre és megélhetést biztosító vállalásokra kellett fordítanom. 2018-ban a Vince Kiadó keresett meg azzal, hogy hirtelen szükség lenne beugrani egy novelláskötet fordításába, majd egy pályázati lehetőséget is megragadtunk a kiadóval, mert eredményesen dolgoztunk együtt, így lefordíthattam Olga Tokarczuk Bizarr történetek című kötetét. A könyv magyarországi megjelenése után néhány hónappal Tokarczuk megkapta az irodalmi Nobel-díjat, aminek az én pályámra is volt hatása, innentől számítva ugyanis szinte évente megjelenik egy-egy szépirodalmi és/vagy tudományos fordításom Magyarországon.

 

 

Mikor kerültek az érdeklődésed homlokterébe a lengyel női szerzők?

Jó néhány évvel ezelőtt egy egészen különleges szerzőre irányult a figyelmem. Maria Komornickára, aki harminckét éves korában kijelentette, hogy innentől fogva hímnemben beszéljenek róla, és elkezdte viselni a Piotr Odmieniec Włast nevet. Olyannyira foglalkoztatni kezdett ez a különlegesen erős és óriási következményekkel járó határátlépés, hogy le is fordítottam a műveiből egy csokorra valót az Irodalmi Szemlének. Eközben döbbentem rá, hogy a lengyel irodalomtörténetben milyen markánsan vannak jelen a nők, és hogy ehhez mennyire nehéz, sablonosak egyáltalán nem mondható utakat kellett végigjárniuk. Eszembe jutott, hogy ismeretterjesztő szándékkal írni kellene róluk egy sorozatot, így talán a magyar olvasók is képet kaphatnának arról a folyamatról, amelynek eredményeképp mára két nő is van a lengyel Nobel-díjas írásművészek között. Szeretném, ha a költőként és műfordítóként is kiváló Wisława Szymborskáról neve is elhangozna, mert elképesztő művei vannak. Egyébként az már a könyv írása során világossá vált, hogy ez a jelenség csak magyar viszonylatokból szemlélve egyedülálló, Szlovákiában vagy Csehországban is van példa a női alkotók kanonizációjára – olyannyira, hogy az egyik 19. századi cseh alkotó, Božena Němcová bankjegyen is szerepel. Igaz, ezek a szerzők talán még annyira sem ismertek Magyarországon, mint a lengyelek.

 

A századelő lengyel irodalmából is hozol példákat, tehát abból az időszakból, amelyből hazai viszonyok között Kaffka Margit, Czóbel Minka vagy esetleg Kádár Erzsébet az ismert női művész. Lengyel közegben miért tudtak ekkoriban is jobban érvényesülni a női alkotók?

Az orosz elnyomásban élő lengyelek függetlenségi ügye történetileg erősen összefüggött a társadalmi emancipációval, így a női emancipációval is. A két kivéreztetett 19. századi felkelés, pontosabban szabadságharc során sok férfi meghalt, börtönbe vagy száműzetésbe került, és ezért a nőkre fontos szerepek és feladatok hárultak. Sőt, ők maguk is részt vettek a függetlenségi törekvésekben, konspiratív szerepet vállaltak az eseményekben, bújtatták a szabadságharcosokat, információkat szállítottak köztük stb. Nem túlzás kijelenteni, hogy a lengyelekben mindig nagyon erős volt a társadalmi aktivitás, és ha ezt figyelembe vesszük, akkor azon sem lepődhetünk meg, hogy a nők emancipációjával kapcsolatos kérdésekre is olyan válaszlehetőségeket ajánlanak fel, amelyek a nyitottság és az elfogadás tekintetében arról tanúskodnak, hogy a lengyel társadalom körülbelül húsz évvel megelőzi a magyart.

 

A könyved körültekintően mutatja be az emancipáció folyamatát. Ha jól sejtem, azért is helyezel nagy hangsúlyokat az egyéni élettörténetek ismertetésére, mert ahogyan az irodalmi érvényesülés, úgy ez a folyamat is különböző, egyéni és egyedi példák egymásmellettiségével ragadható meg a leginkább.

A társadalom nyilvánvalóan nem egységes, és így volt ez a korabeli Lengyelországban is. Sokféleképpen viszonyultak a lengyelek is a jobbnál jobb lírai és prózai műveket író nőkhöz. Maria Konopnicka antiklerikálisnak tekinthető drámajeleneteinek megjelenése után az Egyház és a közélet konzervatív szárnya addig akadályozta a költő publikálási lehetőségeit, amíg az nyilvánosan „meg nem bánta bűnét.” De említhetném Eliza Orzeszkowát is, aki nyíltan vadházasságban élt egy nős férfival, és ezzel megbotránkoztatta a 19. századi keleti peremváros – a mai Hrodna – közvéleményét. Tehát megvoltak az emancipációhoz szükséges kulturális hagyományok és a társadalmi törekvés is, de a nők boldogulása nem volt probléma nélküli az irodalmi életben. A női írók szerepéről is szinte állandó sajtóviták és szócsaták zajlottak a 19-20. században.

 

 

Figyelmet fordítasz arra is, hogy megvizsgáld az általad választott szerzők-életművek egymásra hatását, és mintha egy kapcsolattörténeti hálózat rajzolódna ki az esszékből. Vagy csak a szövegek egymásmellettisége kelti ezt a látszatot?

Azt hiszem, ezt a jelenséget a XIX. és XX. század vetületében nem kutatták összefoglaló módon a lengyelek, viszont egyes monográfiákban, tanulmányokban kibontottak részösszefüggéseket, például úgy, hogy egy-egy szerző kapcsolataira fókuszáltak. Én viszont egy összefoglaló művet írtam a rendelkezésemre álló szakirodalom ismeretében, ezért szükségszerűen figyelnem kellett a nexusokra is. Ki is domborítottam őket, mivel fontosnak tartom azt a jelenséget, amelyet én magamban csak női szövetnek nevezek. A szövet a feminista irodalom gyakran előforduló metaforája, és itt szerintem különösen jól használható, hiszen a női szerzők esetében kronológiai folytonosságról, egyfajta kontinuumról beszélünk (ezért rendeztem növekvő sorrendbe az esszéket, vagyis a fókuszba helyezett szerzők születési éveit vettem alapul). A szövet ráadásul szálakból áll, és a különböző szálak hol eltűnnek, hol újra megjelennek, ami történeti perspektívából nézve egészen különleges mozzanat a számomra. Egyébként már Virginia Woolf is leírta a Saját szobában, hogy a nőknek ki kell dolgozniuk a maguk irodalmi nyelvét, és ezt a munkát úgy tudják a leghatékonyabban elvégezni, ha a tevékenységükkel egymásra építenek.

 

Ráadásul itt nemcsak arról van szó, hogy a nőknek ki kell dolgozniuk a maguk irodalmi nyelvét, hanem arról is, hogy meg kell változtatniuk a közvélekedést. Ebben a megközelítésben a könyved egyébként pozitívan zárul, az említett Krall és Tokarczuk példája is azt mutatja, hogy a nőknek ma már nem kell azokkal a nehézségekkel megküzdeniük, amelyekkel 50 vagy 100 évvel ezelőtt szükséges volt. Mára emancipálta a nőket a lengyel irodalomtörténet-írás?

Ennél azért bonyolultabb az ügy, az emancipáció és a kanonizáció is sokrétű, nehezebben átlátható folyamat. Hiszen tudomásunk van olyan szerzőkről, akik az irodalmi pályakezdésüket követően szinte azonnal a kánon részeivé váltak, mint például Eliza Orzeszkova vagy Maria Konopnicka. Később is láthatók ikonikus, kanonikus figurák, mint mondjuk az Éjjelek és nappalok című nagysikerű családregény szerzője, Maria Dąbrowska, akit többször is jelöltek Nobel-díjra. Viszont, ha felnyitunk egy lengyel irodalomtörténetet, még mindig túlsúlyban vannak a férfi alkotók, és ez az arány talán csak az elmúlt években látszik megfordulni. Most nagyon markáns a nők jelenléte a lengyel irodalomban, szóval ha innen nézzük, akkor igazad van, jobb a helyzet, mint 100 évvel ezelőtt volt.

 

A fordulatot a Nobel-díjak eredményezték?

Nyilván azoknak is köze van hozzá, de azt hiszem, itt is komplexebb jelenséggel van dolgunk, amelyre hatással volt a feminizmus térnyerésével együtt az is, hogy a rendszerváltás után megújult a társadalmi élet. És szerintem nem hagyható figyelmen kívül a tény, hogy egyszerre debütáltak olyan markáns hangú és egyedi világlátású alkotók, akik mára nagyon népszerűek lettek, Tokarczuk mellett említhetjük például Izabela Filipiakot, mai nevén Izabela Morskát, akire hivatkozom a könyvben (ő magyarul viszont nem olvasható). A női szerzők publikációs tevékenysége és jelentős sikerei lehetővé tették, hogy még többen forduljanak az irodalom felé. Társadalmilag nagyon fontos a jelenlétük, nem is csak a hathatós közéleti tevékenységükre gondolok, amelyet majdhogynem mindegyikük fel tud mutatni, hanem arra, hogy helyet kapnak az iskolai tananyagban, vagyis az általános iskolások meg a középiskolások látják, hogy nem csak a férfiak „csinálják” az irodalmat. Egyébként az említett debütálói együttállások kiváltottak ellenszenvet is, megképződött az úgynevezett „menstruációs irodalom” címkéje, amely szélsőségesen dehonesztáló megnevezése ennek a kultúra területén megfigyelhető emancipációs fejleménynek.

 

 

A kötetben bemutatott életpályákban közös, hogy az említett nőknek nincs gyermeke vagy csak kevés gyermeket vállaltak. Az egyetlen kivétel Maria Konopnicka, aki sokgyermekes anyaként hozta létre az életművét.

Az anyaszerep egészen másfajta időmenedzsmentet kíván az embertől, tehát nem csoda, hogy a gyermeknevelés mellett általában nem marad idejük és energiájuk az írásra. Érdemes azonban egy másik általánosan elterjedt jelenségről is szót ejteni, nevezetesen arról, amit én ugyan beleírtam a kötetbe, de a szerkesztés során sajnos kihúztam belőle: az esetek többségében a sikeres nők mögött egy másik nő áll. Ez a házvezetőnők intézménye miatt történhetett így, amely a második világháború előtt volt a legelterjedtebb az országban. Tehát az alkotó nők mellett jellemzően egy másik nő is élt, aki velük ellentétben fizikai munkát végzett, ráadásul megfelelt a hagyományosan női feladatoknak mondott háztartási teendők kívánalmainak is, ily módon lehetővé tette, hogy az alkotó nők az alkotásnak szentelhessék magukat.

 

Mik voltak a szelekciós szempontjaid?

Inkluzív és tudatos akartam lenni, úgy válogattam, hogy felmutassam a lengyel irodalom(történet) sokszínűségét. Választottam zsidó, prózaíró és költő lengyeleket is, továbbá riportereket, mivel a virágzó lengyel tényirodalom talán az ország egyik legerősebb kulturális exportcikke. Sőt, nem is különböztetik meg annyira a fikciós műfajoktól, mint Magyarországon, ugyanúgy szépirodalomnak tekintik, mint például Tokarczuk műveit. Ez a hagyomány szerintem a nagy lengyel írók újságírói, riporteri tevékenységére vezethető vissza, hiszen pusztán csak a szépírásból nagyon kevesen tudtak megélni, így az íróknak valamilyen formában mindig állást kellett vállalniuk. A legtöbben újságoknál helyezkedtek el, cikkeket hoztak létre, tudósítók voltak. Konopickának például fantasztikus riportjai vannak a varsói börtönökből, Zaporska pedig tudósítóként írt az Eiffel-toronyról, a párizsi divatról, sőt ő volt az első lengyel, aki a posztimpresszionizmusról cikkezett! És hát ne felejtsük el, hogy a lengyelek számára tényleg nagyon fontos a társadalmi aktivitás, így kiemelten kezelik a publicisztikát is, ami a történelmük folyamán nem egyszer bizonyult a társadalmi változások fontos műfajának. Mindezt kifejtem a Hanna Krall életét és munkásságát bemutató esszében, szóval inkább visszatérek a kérdésedhez, a szelekciós szempontokhoz, amelyeket a kötet előszavában taglalok. Ahogyan már utaltam rá, a sokszínűség bemutatása mellett azt a folyamatot akartam ismertetni, amely során a lengyel női írás eljutott odáig, hogy két Nobel-díjas szerzője is van. Nem választhattam ki nagyon sok szerzőt, le kellett mondanom számos műről és íróról, mert a róluk történő beszéd egyszerűen meghaladta volna egy ilyen kötet előnyös terjedelmét, sőt az én lehetőségeimet is. Amit ezeken túl szem előtt tartottam, az az volt, hogy 1. színvonalas szerzőkről írjak, 2. napjainkban is az érdeklődés középpontjában álló alkotókat válasszak, akik 3. valamilyen módon részei annak a női szövetnek, amelyről már meséltem. Emiatt persze arra kényszerültem, hogy lábjegyzeteljek, továbbá indokolttá kellett tennem a könyv lezárását is, hiszen a kronológia szervezőelvének dacára a legfiatalabb írókról vagy költőkről alig mondtam valamit. Sokat gondolkodtam azon, hogy kivel fejezzem be ezt a munkát, és végül azért esett Tokarczukra a választásom, mert a legfiatalabbak esetében még nem döntötte el az idő, hogy tényleg olyan fontos-e a tevékenységük, mint ahogyan most gondoljuk. Meg hát nem is értek annyira a kortárs lengyel irodalomhoz, hogy releváns kijelentéseket fogalmazzak meg vele kapcsolatban, az ismereteim a tanulmányaim miatt is jellemzően történetiek.

 

Mik a leglényegesebb különbségek és hasonlóságok a lengyel és a magyar irodalom között?

Az egyik nagy különbség a tényirodalom erős jelenléte a lengyel kultúrában, illetve az a szemléleti másság, amelyre már utaltam, hogy a lengyelek ezt is önálló és értékelendő szépirodalmi teljesítménynek tartják. A másik nagy különbség, hogy a költészetben jóval kevesebben gondolkodnak kötött formában, mint Magyarországon, ahol manapság szintén nem ez mondható a líra legvirulensebb irányzatának, de azért itt jóval többen művelik. És a hasonlóságok? A függetlenségi törekvések és a történelem viharai, amelyekre irodalmilag is reagálni kell. A traumák, a holokauszt, a sztálinizmus, a későbbi évtizedek diktatúrája, a hirtelen beköszöntő kapitalizmus. A nép, a szegények, a marginalizált emberek iránti érdeklődés, a városokra, a lakótelepekre irányuló érzékeny figyelem. És a világirodalom áramlataira való fogékonyság, amely egyértelművé teszi, hogy a lengyel és a magyar irodalom egyaránt befogadó irodalom.

 

Az ismeretterjesztésen kívül más céljaid is voltak a kötettel?

Szerettem volna inspirációt nyújtani a magyar olvasóknak, hátha ők is érdeklődni kezdenek az irodalomtörténet nőalakjairól. Nagyon jó lenne, ha a magyar irodalom kontextusában is születnének hasonló kiadványok, úgy több esélyünk lehetne a közgondolkodás formálására. Van kiről írni, te is említettél pár szerzőt, és bár itt nincs mód mindenkit felsorolni, azt a rövidke névsort mindenképpen kiegészítem Galgóczi Erzsébettel, aki magas szinten művelte a riport- és az autofikciós irodalmat, a Vidravas című regénye pedig a Kádár-korban kis túlzással minden értelmiségi házban megtalálható volt. Galgóczi sajnos mára elfelejtődött, pedig a mai világban nagy hős lehetne. De gondoljunk Szendrey Júliára is, aki nemcsak verset és prózát írt, hanem Andersen fordítója is volt, Koppenhágában például szobrot állítottak neki. A már említett Czóbel Minka, Kaffka Margit és Kádár Erzsébet is kiváló szerző, Lesznai Annával együtt, és biztos nagyon sok nevet lehetne még említeni akár az ő korukból, akár a közelmúlt magyar irodalmából. Olyan írókat és költőket, akikre érdemes jobban odafigyelni.

 

 

Juhász Tibor (1992, Salgótarján)

Költő, író, az Irodalmi Szemle és a Pannon Tükör szerkesztője, a debreceni Déri Múzeum segédmuzeológusa, a FISZ Könyvek egyik sorozatszerkesztője. Kötetei: Ez nem az a környék (versek, FISZ-Apokrif, 2015), Salgó blues (prózák, Scolar, 2018), Amire telik (versek, Scolar, 2021). A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-ösztöndíjasa. Portréját Vigh Levente készítette.