Szalay Zoltán: Faustus kisöccse (regényrészlet)

Marko Slavkovic felvétele

Amikor a szlovákiai magyar író tízéves lett, minden megváltozott. Az addig petyhüdten hullámzó város, a sorvadozó ország, ezek a sápadt, nyúzott arcok hirtelen megélénkültek. Fény vetült a tájékra egy elnyújtott, valószerűtlen pillanatra. Sok-sok kéz kapaszkodott egymásba, és a nagy közös sóhajok, amelyek most az egyszer nem a panasz és a nyomor sóhajai voltak, messzire, nagyon messzire is elhallatszottak, olyan távolságokba, amelyekről addig beszélni sem volt ildomos. Falakon és kerítéseken törtek át a sóhajok, nagy közös örömódává egyesülve, egy hihetetlen kánonra hangolódtak rá ezek az eddig fájdalmasan összeszorult, kiszáradt torkok.

A szlovákiai magyar író a levegőért kapkodott. Az érzékiségnek olyan évada jött el, amilyet nem minden nemzedék tapasztalhat meg.

A szlovákiai magyar író számára akkor is óriási távolságok nyíltak meg, ha ezt a megnyílást nagyon gyakran szűkös magányban kellett megélnie. Sok mindent kinőtt ekkoriban, kinőtte az ágyát, a ruháit, kinőtte már a szobáját is az aprócska lakótelepi lakásban, majd megfulladt benne azon a néhány meleg nyáron, amikor bármerre járt is, frissen szerzett lakótelepi cimboráival focizott vagy a szomszéd lakótelepi bányatónál fürdött, horgászott, vagy csak simán bóklászott a városban, bárhonnan tért is vissza ebbe a nyomorúságos szobába, úgy érezte, majd szétveti valami. Ez a valami pedig leginkább a lába között kívánkozott ki belőle, és ő hagyta, és még rá is segített, és úgy érezte, ezáltal sokkal nagyobb mértékben részesül mindenből, mint eddig. Azokban a pillanatokban, amikor teret engedett ennek az újfajta késztetésnek, távolról bele-belehallgatott abba a dallamba, amelyet körülötte oly sokan dúdoltak ezekben az években.

A szlovákiai magyar író jóval később már úgy gondolta, többet is lefölözhetett volna a hatvanas évek hatalmas szellemi áradásából, mert akkoriban inkább csak a saját testi áradására figyelt. Ezt persze összeérni látta a körülötte burjánzó féktelen tavasszal, de nevet nem keresett neki. Az nem érdekelte, hogy ez a testi áradás valahol rajta túl szellemibe is átcsap, és olyan művek keletkeznek mindenfelé, amelyeknél jobbak aztán sokáig nem. Ez nem érdekelte, mert nem is tudhatott róla. Ami viszont érdekelni kezdte, az az időnyerés volt, és most először kezdett alkudozni azzal a megfoghatatlan világgal, amelytől nem is olyan régen még erősen berzenkedett.

Megízlelte, milyen, amikor karnyújtásnyira kerül az idő megállításához. Az élvezet akkor lehet teljes, egyedül akkor teljesedhet ki, ha sikerül legyőznie az időt. Ezzel pedig hiába próbálkozott. Nem a teste állt igyekezete útjában, hanem az idő. Ha sikerül elnyújtani az időt, ha sikerül megtörni szigorú következetességét, győzhet az élvezet és a teljesség.

Az időt valahogy mégsem tudta megszólítani. Képtelenségnek tűnt az egész, és megint utálni kezdte a szavakat. Csak a gyötrelmes nyűglődés maradt, azt alaposan megismerhette.

Mozgalmasan indult az 1968-as nyár. A szomszédos lakótelepi tónál a nyári szünet elején kényszerleszállást hajtott végre egy utasszállító repülőgép. Délután történt, a szlovákiai magyar író apja épp akkor érkezett haza az üzemből, ő hozta a hírt, hogy valami komoly dolog történik. A komoly dolog villámgyorsan meg is történt: hallották a robajt, rövid volt, hosszú, mély csend követte, majd zavart mozgolódás az utcán. Ez a város rég nem látott már ilyesmit, a mostani lakók jó része már a háború után került ide, nem emlékezhettek a bombázásokra, amelyek a lakótelephez közeli kőolaj-finomítót is a levegőbe röpítették. Nem rémültek meg, inkább a zavar dolgozott bennük, sokan azok közül, akik kivonultak a tóhoz, csak oszloppá meredten álltak ott, mások beleugráltak a vízbe, de aztán nem tudták, hogyan tovább, megint mások sikongattak és ordítoztak, de nem tettek semmi mást. A szlovákiai magyar író ott állt a szüleivel a parton, és nem szóltak senkihez, nézték, ahogy a szovjet gyártmányú kis propelleres gép törzse békésen úszik a vízen, a szárnyai úgy fekszenek a felszínre, akár egy hattyúéi, és testek kavarogtak mindenfelé, amelyekről alig lehetett eldönteni, élő vagy halott testek-e. A szlovákiai magyar író soha nem tudta meg pontosan, mennyien vesztek oda, és mennyien menekültek meg, amit tudott, hogy a propaganda szerint a mentési munkálatok példaszerűen zajlottak, és a lakosság dicséretes összefogásról tett tanúbizonyságot. Nagy szerencséjük volt, mondogatta még sokáig a szlovákiai magyar író apja, nagy szerencséjük, hogy ezt a pici kavicsgödröt sikerült ilyen jól becélozniuk, s valóban, ha csak száz méterrel elvétik, ha a villamossínek mentén süllyedve nem landolnak pontosan a tó medrében, már a panelrengetegbe rohannak bele.

A szlovákiai magyar író lélekben minden nap ott volt, látta, ahogy úsznak be és ki az emberek a géphez, ahogy a hattyúk zavartan gubbasztanak a víz szélén, mint akiket kiszorítottak az otthonukból, a kislányok és kisfiúk pedig a parton futkosnak, mintha búcsúba hozták volna őket. Minden nap újabb részletek tűntek fel a szlovákiai magyar író előtt, és ahogy ezeket a szobájában ülve sorra vette, végül mindig ugyanott kötött ki, a keze a nadrágjába csúszott, és a maga módján ünnepelte meg a szerencsés kényszerleszállást.

A reakciók nyara volt ez: a szlovákiai magyar író soha addig nem tapasztalta még, hogy egy-egy cselekedete olyan heves reakciókat vált ki, mint azon a nyáron. Amikor például az egyik kislány aprócska mellét csak úgy spontán mód megfogta odalent a ház mellett, a játszótérnél, a saját nadrágjában is komoly reakció állt be, és a kislány is hirtelen teljes átváltozáson ment keresztül, ellágyult és moccanni is alig bírt, és a szlovákiai magyar író ettől kissé megrettent, és azt hitte, ő sem bír moccanni. Aztán elengedte a kislány mellét, és mindenki szaladt, amerre látott, a nevét sem tudta, és talán három szónál többet nem is váltott vele. Szobája magányában persze annál többször jelent meg a kislány, és mindent végigbeszéltek, és végigtapogatták egymást, és az idő egyre csak tágult és tágult, hosszú, hosszú éjszakákon át. Az egyik ilyen éjszaka a szlovákiai magyar író szinte önkívületi állapotban szédelgett oda kis szobája ablakához, pirkadt már, és dübörgést hallott, valahonnan lentről, és nem tudta, most akkor a saját testéből jön-e ez a dübörgés, s ez még inkább lázba hozta, és már a kislányt sem kellett maga elé képzelnie, hogy az élvezet magával ragadja. Aztán már nem bírt moccanni, és amikor az első tank odalent végiggördült az utcán, a szlovákiai magyar író ondója épp a papucsára cseppent.

A szlovákiai magyar író a vidámságra emlékezett abból az időből, amikor az orosz tankok rótták a város utcáit. Az emberek kint voltak az utcákon, a tereken, és egyszerre mentek szembe a tankokkal és menekültek előlük. Menekülni persze nem volt hova, legalábbis ebben a városban nem, ezt akkor már mindenki tudta. A szlovákiai magyar író is tudta, ő nem is próbálkozott, de az utcára ugyanúgy kiment, mint a szülei és a pajtásai, és azokban a napokban egyszerre nagyon sok pajtása lett, akiknek a nevét sem kellett tudnia, elég volt egyszer egymásra nézniük, hogy barátság köttessen. Az a mindent felforgató érzékiség, amely az elmúlt hónapokban senkit sem hagyott hidegen, most egy tűzvihar forróságába csapott át. A nagy vidámságban sokan sírtak is. A szlovákiai magyar író sok nevető arcot látott könnyekbe burkolózni. Lövések is dörögtek a városban, a szlovákiai magyar író jól hallotta a lövéseket, de vért nem látott. Testeket nem látott, halált nem látott, bár mindenhol ilyesmiről beszéltek, halálról és háborúról, ő nem látott sem halált, sem háborút. Hacsak nem épp ilyen a háború, ilyen zavaros, homályos, nevetős és könnyes egyszerre. Gyorsan elteltek azok a napok, a rettenet lánctalpai átgördültek a városon, és torz formákat hagytak maguk után szerteszét. Csak jóval később lehetett minden torzulást kivenni, mikor már elültek a hullámok, és elvonult a tűzvihar.

Azon az őszön az volt a szlovákiai magyar író és pajtásai fő elfoglaltsága, hogy minden zsákmányt begyűjtsenek, ami a vészterhes nyárról maradt a városban. Iljusin-alkatrészeket és Kalasnyikov-töltényhüvelyeket lehetett találni szerte a lakótelep környékén, és bent, a felzaklatott, csak lassan magához térő belvárosban is. A mocsarat, amelyet a szlovákiai magyar író néhány évvel ezelőtt még nap mint nap taposott, már rég felszámolták, de még mindig a medrében jártak-keltek a lakótelep környékén, és ez a meder most tele volt a legkülönfélébb relikviákkal, amelyek vagy az orosz bevonulásra, vagy a repülőgép-balesetre emlékeztettek. A szlovákiai magyar író egyszer egy fel nem robbant kézigránátot is talált, amelyet sikeresen elcserélt egy bolgár pléhcímerre; a címert a szobájában állította ki, ez volt a legszebb trófeája, mindenféle apróságok vették körül, darabok a futóműből, a repülő meghasadt törzséből, az utasok szanaszét szórt vagyontárgyai, kistáskák, idegen nyelvű könyvek, még egy napló is, amelyben az írás nagy része elmosódott, a szlovákiai magyar író csak néhány szót tudott kivenni, cirill betűkkel voltak írva, és nem értette a jelentésüket. A nagy cserebere korszaka átnyúlt egészen a következő tavaszig, amikor a hó alól előkerültek az utolsó darabok is. Végül mindent széthordtak, hogy hamarosan az összes relikviának nyoma vesszen, amit maguk a gyűjtők nem dobtak ki, azt a szüleik távolították el, akik egyre kevésbé szívesen emlékeztek azokra a fülledt nyári napokra.

A szlovákiai magyar író tizenöt évesen írta meg az első novelláját. Maga sem tudta, hogyan történt, egyszer csak nyakig ült a történetben, és akkor már nem volt kiút. Talán kalandregények hatására írta, amelyeket akkoriban nagy szenvedéllyel falt, talán csak a tévében látott valamit, ami megnyomott benne egy gombot, vagy csak egy véletlen történetfoszlány jutott a fülébe, soha nem derült ki. A Leviatán arcképe volt a novella címe, és egy tengerész volt a főhőse, aki valahol a Távol-Keleten tartózkodott, és amellett, hogy tengerészkedett, állatfestéssel is foglalkozott, könyveket illusztrált, még a helyi piacokon is árulta a képeit, amelyek tigriseket, elefántokat, orrszarvúkat, kócsagokat, bálnákat és kardhalakat ábrázoltak, és a helyiek a csodájára jártak a művészetének. Aztán egyszer csak parancsot kapott ez a tengerész: a hazája háborúba keveredett valahol a trópusokon, és neki oda kellett hajóznia. Sikerült legénységet toboroznia, a zsákmányszerzés reményében mindenféle rosszarcú, gyanús alakok gyűltek köré. Útközben megálltak az egyik tengerszoros előtt, ahol a helyiek figyelmeztették őket: ebben az évszakban átkelni a szoroson a biztos pusztulással egyenlő, egy olyan víziszörny garázdálkodik ugyanis arra, amely még egyetlen hajót sem hagyott áthaladni. A kapitány sokat töprengett, mitévő legyen: le akarta győzni a szörnyet, de nem tudott felkészülni a küzdelemre, mert a helyiek semmit nem árultak el neki a bestiáról. Senki nem tért még vissza, aki látta volna őt, mondogatták. A kapitány végül úgy döntött, a kezébe veszi a sorsukat. Hatalmas vásznat vásárolt, és napokra elvonult, hogy megfesse az ismeretlen szörnyeteget. Amikor visszatért, nem hozta magával a képet, csak kiadta az utasítást az embereinek: készülődjenek az induláshoz. Hosszadalmas eligazítást tartott nekik, elmagyarázta, miféle összecsapásra készüljenek. A szörnynek hatvannégy csápja van, egy részük tapadókorongokban végződik, másik részük csáklyaszerű, hogy magához rántsa velük az áldozatát, a fogai olyan hosszúak, mint egy szkúner orrárbóca, a szájnyílása, mint a Westminster-apátság kapuja. Le kell vagdosni mind a hatvannégy csápját, és akkor még ott a farka, amely mérges fullánkban végződik: azt ágyúval kell ripityára törni. A harcedzett gonosztevők sápadtan hallgatták végig az eligazítást, sokuk meg is szökött az indulás előtti éjszakán, inkább a gyilkos pókokkal és emberevő törzsekkel teli dzsungelbe vették be magukat. Amikor kihajóztak, még békés volt a tenger, de hamarosan vad vihar támadt, és a szörny a legrosszabbkor nyújtotta ki csápjait a hajó felé. Hatalmas fejetlenség támadt, és csak a kapitány leghűségesebb emberei tartottak ki a harcban. A szörnyeteg legtöbb csápját levágták, de az ágyúkat nem sikerült használni, mert mindent eláztatott a vihar, és a bestia arra készült, hogy a mérges fullánkkal átdöfje a hajótörzset. A kapitány ekkor eltűnt a fedélzetről, és emberei hiába keresték kétségbeesetten. Végül a hajófenéken találták meg, amint elmélyülten dolgozik: új portrét festett a szörnyetegről. Ezen már nem volt fullánkja, hanem csak egy aprócska farkuszonya, olyan kicsi, amellyel hiába vergődik, végül lesüllyed a tenger fenekére. Az utolsó ecsetvonások után a kapitány felpillantott, és kiadta az utasítást a végsőkig elgyötört embereinek: kitartani. Le kellett vágni a szörny csápjait, amelyek a hajóba akaszkodtak, s amikor ez megtörtént, a szörnyet távol vetette tőlük a vihar, majd azt látták, egyre kétségbeesettebben küzd a hullámok ellen, amelyek lassan bezárulnak fölötte. A hajó a maradék legénységgel épen befutott a baráti kikötőbe, és a kikötői ivóban a tengerészek azt kérdezték a kapitánytól, mennyiért fogja eladásra kínálni azt a rendkívüli festményt, amely segített nekik legyőzni a szörnyet. A kapitány azt válaszolta, a festményt elégeti, mert mindenki maga kell hogy megküzdjön a saját Leviatánjával.

A szlovákiai magyar író megmutatta a novellát a magyartanárnőjének, aki pedig megmutatta Bandi bácsinak. Bandi bácsi szlovákiai magyar költő volt, és egy fontos szlovákiai magyar irodalmi lap – pontosabban: az egyetlen szlovákiai magyar irodalmi lap – alapítói közé sorolta magát. Mások nem mindig sorolták őt ide, de ő kényesen ügyelt rá, hogy a neve említésekor ez az érdeme mindig elhangozzon. Bandi bácsit a szlovákiai magyar író sosem látta élőben, a magyartanárnője, Olga néni juttatta el hozzá az üzeneteit. Bandi bácsit a szlovákiai magyar író olyannak képzelte, mint a Jóistent, ősz hajúnak és szakállasnak, vizenyős kék szeműnek és kissé görnyedtnek; hasonlóan is viselkedett Bandi bácsi, mint a Jóisten, büntetett vagy jutalmazott, dicsért vagy korholt, mikor mit látott szükségesnek. A Leviatán arcképe kapcsán azt üzente Bandi bácsi Olga nénivel, hogy igazán figyelemre méltó, hogy a szlovákiai magyar író nála jelentkezett, elolvasta a novellát, és azt kell mondja, a korához képest igazán figyelemre méltó a szlovákiai magyar író szókincse. (Ezek szerint, gondolta epésen a szlovákiai magyar író, Bandi bácsi szókincse annyira nem lehet figyelemre méltó.) Érdekes a történet, üzente Bandi bácsi, szinte hallotta a tenger haragos morajlását, miközben olvasta, mondta Olga néni, akinek a vékony, rúzsozott ajkai közül elég valószerűtlenül hangzott az, hogy a tenger haragos morajlása. Figyelemre méltó az is, folytatta Bandi bácsi üzenetét Olga néni, ahogy a szlovákiai magyar író a karakterépítés eszközeivel bánik. A szlovákiai magyar író itt majdnem közbevágott, hogy mi az a karakterépítés, de nem akarta megtörni Olga néni lendületét. Mindazonáltal, és itt Olga néni kicsit felvitte a hangját és némileg ünnepélyesbe váltott, Bandi bácsi értetlenül áll a témaválasztás előtt. Persze világos, hogy egy ilyen fiatal fiút izgalomban tartanak a kalandos történetek, a kalózregények és a tengeri szörnyek legendái, ám ezeket a témákat hagyjuk meg azoknak a népeknek, amelyek bejárták a világtengereket, és végigfosztogatták az egzotikus országokat. Ezeknél az utolsó szavaknál, a fosztogatáshoz érve kissé borúsabbá vált Olga néni tekintete. Hagyjuk meg ezeket a témákat az angoloknak, a franciáknak, a hollandoknak, a Melville-eknek, a Dumas-knak, a Conradoknak, és mi maradjunk inkább a saját világunkban, a saját problémáinknál, amelyek a mi népünket foglalkoztatják. És itt több újabb név hangzott el, amelyeket a szlovákiai magyar író nem jegyzett meg, de később sokszor hallotta őket újra, újra és újra, és most nem tehetett mást, fogta a lapokat, magához vonta őket, és bátortalanul bólintott egyet, mire Olga néni bátorítólag elmosolyodott. Bandi bácsi azt üzente még, vissza kell nyúlnunk a gyökerekhez, ha meg akarunk maradni, és a szlovákiai magyar írónak mostantól ez lesz a feladata, hogy ebben segítsen Bandi bácsinak és a többi bácsinak, hogy közösen nyúljanak vissza, közösen ragadják meg azokat a bizonyos gyökereket, amelyekről nekik írni adatott.

(A szerző a kézirat elkészítése idején Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült.)

Megjelent az Irodalmi Szemle 2018/5-ös számában.

fotó: Somogyi Tibor, ujszo.com

Szalay Zoltán (1985, Pozsony)

Író, az Új Szó főszerkesztője.