Rock’n’roll és szeretet (Stermeczky Zsolt Gábor a könyvhétről)

 

 

A könyvhét és a Margó olyan, mint egy rockfesztivál. Nem csak azért, mert idén már e beszámoló szerzőjének is van kötete. Hanem leginkább azért, mert együtt lenni jó, hangozzék ez bármennyire giccsesen is.

Közhelyszámba megy – például Seres Lili Hanna is megírta a Literán -, hogy a Könyvhét és a Margó időszaka olyan, mint egy napközis írótábor. Valami hasonlót érzek én is, de amennyiben az írás rock’n roll – márpedig az -, akkor június elején egy kis pesti rockfesztivál résztvevői lehetünk, ingyen és bérmentve. Ez persze kiegészül a tartalmi érték mellett az emléknek sem utolsó friss könyvek vásárlásával, na meg némi többé-kevésbé kötelező alkoholmennyiséggel, hiszen milyen rockfesztivál az, ahol nem fogy az alkohol?

Az időszak szerda este kezdődik, amikor az írótársadalom nem kis szelete bukkan fel a Horánszky utcai Lumen Kávézóban. Itt a Fiatal Írók Szövetsége mutatja be szerzőinek frissen megjelent, összesen tizennégy könyvét, két szünettel. A szünetek közül az egyikben kiderül, hogy az írótársadalom egy másik nagy szelete a PIM-be ment, megy, vagy menni fog az este folyamán Garaczi László Hasítás című új könyvének a bemutatójára. Az ezzel kapcsolatos találgatások az est gagjévé válnak a Simon Bettiből, Borsik Miklósból, valamint szerénységemből álló hármas társaságban. Szarka Károly nagyjából akkor érkezik, amikor én megyek, így vele kapcsolatban utólag merül fel a kérdés, vajon a Garacziról jött-e. A válasz: nem.

 

 

A csütörtök ugyanezzel a társasággal folytatódik, épp csak jócskán kibővül: ezúttal a négy új JAK-füzet bemutatóján járok a Magvető Caféban. Betti szerzőként, Miki szerkesztőként érintett a programban, míg Karcsi stílusosan az ablakon keresztül érkezik, és azon is távozik. A bemutatót követően különböző kisebb csoportok alakulnak ki a kávézón belül és kívül, amelyek között ide-oda csapódva élvezem a társasági hangulatot. Így szó esik például az autók nemszeretetéről, a metoo-mozgalom sikertelenségéről, és még irodalmi jellegű üzletelésekre is sor kerül a bejáratnál. Nagyjából a zárással egy időben tegnapi hármasunk Kerber Balázzsal kiegészülve néz étel után. Az eredetileg becélzott hely az Astorián lévő McDonalds, aztán hirtelen javaslatomra mégis inkább a közvetlen szomszédságában található pizzázót választjuk. Kis beszélgetés, majd kettéválás. Balázzsal az éjszakain a gyerekirodalom klasszikusairól beszélgetünk: Lázár Ervin progresszív, Csukás mainstream, és még Micimackó is beköszön. A Star Warsról való párbeszéd a Gyöngyösi utcánál félbeszakad, és másnap sem folytatódik, bár Balázs az elsők között van, akibe belefutok a Vörösmartyn. Garaczi Hasítása ismét felbukkan az egyik standnál, méghozzá meglehetősen szokatlan társaságban, egy Trianoni Szemle mellett. Ilyen az, amikor a kultúrák találkoznak a Könyvhéten.

Balázs eltűnik, én pedig némi kötelező vásárlás után leülök a tér sarkában a szökőkúthoz, majdnem szemben a Scolar Kiadó standjával, és várom a hat órát. Egyik oldalamon egy anyuka arról vitatkozik a gyerekeivel, hogy ne igyanak a szökőkútból, mert nem ivóvíz, miközben a másikon egy idősebb úr épp megtölti a kulacsát. Hamarosan felbukkan András Laci, eljön a hat óra, mi pedig dedikálói szerepkörbe kerülünk a Scolar standjánál, Wirth Imrével és a legfrissebb kötetes Juhász Tiborral kiegészülve. A nekünk szánt fél óra alatt elkezd kialakulni felénk egy sor, amely az utánunk érkező Tisza Katára vár, jómagam pedig készségesen dedikálok egyetlen embernek. Nem sokkal később a PIMben enyhe lámpaláz tör rám: produkció részeként még soha nem jártam az egyébként ijesztően elegáns épületen belül, de hamarosan erre is sor kerül a Scolar l!ve: 3 in 1 program keretében, amelyben Herczeg Szonja kérdez engem, Tibort és Imrét a frissen megjelent köteteinkről. Többször halasztom a válaszadást Szonja kérdéseire, a vége felé pedig hajthatatlan kíváncsiságomnak köszönhetően az is kiderül – a közönség számára is -, hogy alig fél évvel idősebb vagyok Juhász Tibornál, holott azt hittem, kis hármasunk közül én vagyok a legfiatalabb. Ahogy Szarka Karcsi mondaná: vannak hibák. Az este hátralevő részében személyesen megismerkedek Trenka Csaba Gáborral, aki még a kilencvenes évek elején írta meg Egyenlítői Magyar Afrika című, méltatlanul elfeledett, szűk körben kultikusnak számító, pár éve szerencsésen újra kiadott regényét. Zenéről beszélgetünk. Szóba kerül Cseh Tamás, a Cure és a Depeche Mode. Számomra máig megdöbbentő, hogyan és miért is jöhetett hozzánk a Depeche Mode már a nyolcvanas években. Különös, furcsa dolgok ezek.

 

 

A szombat délutánt a József Attila Kör standjánál segédkezve töltöm. Frissen beválasztott tagként büszke és boldog vagyok, hogy ezt megtehetem, még ha nagyon sok feladat nincs is vele. A JAK idén a l’Harmattannal használ közös standot, a pénztári feladatokat ez utóbbi munkatársai vállalják, mi inkább csak kedvesen mosolygunk, és pótoljuk a saját könyveink készleteit, ha fogyna. Erre leginkább az új JAK-füzeteknél van szükség, különös tekintettel a „hangyás” Németh Bálint második kötetére. Urbán Ákos nagyon örül annak, hogy a szomszéd standnál Heller Ágnes dedikál, Nagy Kata pedig annak, hogy elmegy mellettünk Móricz Zsigmond reinkarnációja. Ez utóbbi is bizonyítja, hogy a Könyvhéttel minden a legnagyobb rendben van. Este a PIM-ben Horváth Benji könyvbemutatóján veszek részt. Őt Babiczky Tibor kérdezi, akárcsak engem a sajátomon, körülbelül fél hónappal ezelőtt. Az akkori, és a mostani kérdések közti párhuzamok felismerése csak a második legszórakoztatóbb dolog, ugyanis az A dicsőséges Európa felolvasott versei valami bitangul-fostosan jók. Konkrétan annyira, hogy a PIM-udvarban lévő könyvbuszból már el is kapkodták az összes példányt. A könyv felkerül nálam az utólag megvásárolandók listájára, majd a fesztivál alatt már egészen összeszokott Simon-Borsik-Kerber-Stermeczky négyes – ezúttal Mikó Csaba dramaturggal kiegészülve – megindul a Vörösmarty tér felé, mert a JAK-standnál állítólag még buli van. És valóban, folyik a bor, és szól a zene. Gitárosok játszanak mindenfélét, például hiperkarmát, szóval ezen a ponton kénytelen vagyok beszállni csörgővel meg vokállal. Már éppen indulnék haza, amikor kis társaságunkba befut Térey János, én pedig tisztelettel vegyes zavartsággal mutatkozom be neki, és maradok még egy keveset.

A vasárnapot zárónapként tervezem: meghallgatom Tolnai Ottó beszélgetését Jánossy Lajossal, valamint Kemény István felolvasását. Ez utóbbira már-már szertartásosan készülök: otthon előszedem az eddigi Kemény-majdnem-összesnek számító Állástalan táncosnőt, a Nílus című új kötet pedig dedikáltatás céljával bekerül a táskámba. A szakadó eső látványa az ötös busz biztonságos belsejéből ér, és örülök, hogy hoztam magammal kapucnis melegítőt. A PIM-ben eközben elázik az udvar technikája, átvariálják a helyszíneket, Tolnai fél órás csúszással indul másik teremben, Kemény István felolvasása szintén helyszínt vált. A vihar utáni fülledtségben a szervezők hősiesen próbálják megmenteni a kinti színpadot az esti Esti Kornél-koncertre. (Spoiler: sikerül.) Egy hátsó teremben Tolnai ráérősen elkezd mesélni a Szeméremékszerek című könyv, illetve az ennek alapjául szolgáló valódi környezet sajátos kis mikro-jellegéről, Jánossy Lajos pedig legalább ugyanennyire ráérősen kérdez. Tabuk nem nagyon vannak, ellenben szóba kerülnek drótkerítésbe akadó herék és messzire elhajított terhes – vagy épp nem terhes – sündisznók. Egy kicsit talán vad, egy kicsit talán szokatlan, de mindenképpen szórakoztató, mesélős világ a Tolnaié. A Keményre már úgy ülök be, hogy a váratlan helyzetek okozta meglepetéseket is mély szertartásossággal élem meg. István felolvas, egyenként felbukkan a színen Simon Márton, Peer Krisztián, Kardos-Horváth János, és Kollár-Klemencz László, valamint néha kialszik a lámpa. Kemény István kontinense úgy válik bejárhatóvá ezen az estén, hogy a valódi természet közbenjárásával a klímáját is megismerjük. Pont ilyen érzés lehet a keményistváni értelemben vett Nílusnak lenni. Erő, bölcs megfontoltság, és maguktól értetődően ironikus helyzetek sorozata. Az egész a maga esendő, szabad tér helyetti dísztermes alakulásával is gyönyörű, megható, és katartikus. A műsor után dedikáltatok Istvánnal, és megkérdezem, megölelhetem-e. Meg.

A Margót lezáró Esti Kornél-koncert előtt – vagy talán utána, ezt már fedi némi homály – Valuska Gábor még felmegy a színpadra, és elmondja, hogy a fesztivál idén látogatói rekordot döntött. Én meg csak annyit teszek hozzá magamban, hogy: a Könyvhét-Margó jó. Ha sosem mondod el – elfelejtik. Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el. Éljen a rock’n’roll!

 

Nagy Hajnal Csilla felvételei

 

 

 

Stermeczky Zsolt Gábor (1992, Budapest)

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi karán tanult esztétikát. Jelenleg költő és jórészt szabadúszó újságíró. Eddigi munkássága jelentősebb részét zenei, színházi és könyves kritikák képezik, melyek többek között a Quart, a Pótszékfoglaló, a FÉL, a PRAE.hu, a kolozsvári Helikon, a Kortárs, illetve a contextus.hu felületén jelentek meg. Ez utóbbinál a színház rovat vezetője is