Szöllősi Mátyás: Irodalom és hit II.

Borsos Zoltán: 02335 FAMOUS LAST WORDS

Simon Péter

(részlet)

Sötét volt az ég, mikor kilépett a nagy, kovácsoltvas kapun. Szemerkélt az eső, és Simon érezte, ahogy a tarkójára hullnak a cseppek. Szűrt, sárga fényben ázott az utca és hűvös volt minden, a gyomra környékét kivéve. Fölvillant előtte a nő arca, a hangját azonban képtelen volt fölidézni. A szavai ugyan ott kavarogtak a fejében, de ijesztő volt, hogy nem az zavarja, amit mond, hanem hogy nem tudja visszaidézni a hangja tónusát. Simon azt sem tudta, magas-e vagy mély, és így azt gondolta, nem lehetséges egyértelmű választ adni, mintha nem tudná, hogy kivel beszél. Zavarta egy apró seb a szájában. Kijjebb húzódott, hogy ha már esik, élvezhesse, ahogy lassan szétoszlik az arcán a könnyű permet.

A sarkon álldogáltak páran, táblával a kezükben. Látta, hogy egyesek megindulnak az utca végén nyíló tér felé, s közben még többen érkeztek, a járdán és az úttesten is sok ember vonult azonos irányba. Az utcafrontra nyíló kávézók és boltok előtt állók zsebre tett kézzel vagy a telefonjukat a fülükhöz tartva figyelték a vonuló tömeget, s bár nem hallhatta őket a távolság miatt, a szájmozgásuk alapján, és ahogy föl-le pillantgattak, úgy tűnt, a vonal túloldalán lévőknek magyarázzák, mi történik éppen. Néhány szót leolvasott egy vékony pincérsrác szájáról, aki arról beszélt, hogy ha vége a tüntetésnek, biztos rengeteg vendégük lesz, s hogy sajnálja, de nem szabadul éjfél előtt. Az arcokról, amint figyelte őket, nem tudta eldönteni, hogy vidámak vagy ingerültek inkább. Néhány fiatal nevetve és lökdösődve haladt előre. Az idősebbek, akik viszont jóval többen voltak, komor ábrázattal vonultak, mintha csupán a cél elérése volna fontos, és csak utána engedhetnének meg valamiféle örömöt maguknak. Kinézett a hatalmas tér felé. A távolban összemosódtak az alakok és a lámpatestek fénye csak derengett a szitáló esőben. Megigazította a kabátját, hogy alatta az izzadságtól a bőrére tapadt ing engedjen, majd lelépett a járdáról és elindult, mert kíváncsi lett, mi történik odakint.

A négyszögletű téren rengetegen voltak. Simon hallotta, hogy egy férfi beszél, a hangja egy behatárolhatatlan helyről szólt. Az összes fal azt mondogatta vissza, mintha komoly figyelmet érdemelne, amiről magyaráz. Érteni egyelőre azonban nem értette, mert autók haladtak el a tömegben araszolva, dudálva, az eső közben suhogott, és az erősödő szél is belemart a fülébe. Föltűnt a parlament épülete a háttérben, s ahogy a csomósodó felhők és a díszkivilágítás egyszerre kiemelik a fehér mészkőíveket. A szürke ég előtt a fehér sávok szinte ragyogtak, s a hosszú póznákra aggatott zászlók hevesen lobogtak a szélben. Simon a zsebében kotorászva rájött, hogy a pénzét megint csak úgy összegyűrve tette el, és túl sok ahhoz, hogy azt ott tartogassa. Mikor kihúzta a kezét, néhány bankjegy lehullott a földre. A szél arrébb sodorta a színes fecniket, és páran azonnal lehajoltak, hogy fölvegyék. Az egyik ott álldogáló nő, akinek kék színű, átlátszó műanyagkapucni volt a fején, nevetett, s amint fölvette az egyik bankjegyet, azonnal eltette, majd lelépett a járdáról és a tér egy másik pontjára ment át. Egy magas, vászonkabátos ember, akinél esernyő volt, szintén fölvett egyet, s mielőtt eltette volna, körbenézett, talán arra várva, hogy majd szól valaki, hogy adja vissza a pénzt. De Simon nem szólt, mert attól tartott, még jobban émelyegne, ha szavakat próbálna formálni az érzéseiből, s úgy gondolta, nem is biztos, hogy a pénz jogosan visszajárna neki. Páran lehajoltak, ugyanis volt mit fölvenni még, egy fiatal nő aztán Simonra nézett kérdő tekintettel, de ő elfordította a fejét.

Néhányat dörrent az ég. A tömeg egyre sűrűbb lett a téren, mert mindenfelől emberek érkeztek, különféle színű ernyőkkel. A lassú tempóban mozgó villamos a tér sarkánál nyikorogva kanyarodott el, majd észrevette Simon, hogy egy rendőrautó áll rá a sínekre, lezárva a forgalmat, s bár a szitáló esőben minden dolog elmosódni látszott, a kocsiból kiszálló zsaruk a sárga csíkos egyenruhájukkal világítottak a lámpák fényével átitatott szürkeségben. Átvágott a tér hátsó részén, ahol kevesebben álldogáltak azok közül, akik a férfit hallgatták a hangszórókon át. Tolerancia, egyenjogúság, szabadság, ezek a szavak hangzottak föl, miközben Simon behúzódott egy árkádsor alá, ahol bőven volt hely, s ahol, úgy gondolta, nem zavarják majd az emberek, de ahonnan azért megfigyelheti, mi történik a pódiumon a tér másik oldalán. Az egyik minisztérium oldalának dőlve vizsgálta az előtte körvonalazódó arcokat. Főleg idősebb emberek szájmozgását látta. A hangjuk összeállt valami egységes rigmussá, mintha nagyon különféle jelszavakat mondogatnának, mégis azonos ritmusban, és a szitáló esőben úgy tűnt, hullámzik a tér a szavaktól. Ingerült arcok voltak sűrűsödő ráncokkal, és a karok mozgása a szemekben tükröződött csak igazán. Zilált volt a feje, s így az első pár percben Simon csak annyit fogott föl, hogy azok az emberek ott nagyon akarnak valamit. Teljesen megtelt a tér. Még az oldalsó, kis mellékutcákban is álltak. Eszébe jutott, hogy szívesen inna egy italt. Nem tudta, hogy a hidegtől, vagy csupán a kimerültségtől járja át az a hűvösség. Mivel azonban esett, és kíváncsi is volt, miért jött össze annyi ember egy helyre, úgy döntött, marad még, és megvárja, mi lesz. Közben már egy másik, kapucnis férfi állt az erős fénnyel megvilágított emelvényen, aki sokkal hangosabban és erőteljesebben beszélt, mint a korábbi szónok. És azokat a szavakat, amiket Simon korábban is hallott, gyakran ismételgette. Amennyire a motorzúgásból és az eső meg az emberek beszédének zajából ki tudta venni, azt mondta, el kell söpörni a hazugságot, s hogy tiszta lappal kell elindulnunk a helyes úton, amin az elmúlt bő negyedszázadban valójában nem sikerült, és hogy nem baj, ha valaki hibázik, mert mindannyian hibázunk, csak ne tegyünk úgy, mintha nem követtük volna el azokat a hibákat, és ne idegeneket, rászorulókat büntessünk a saját korlátoltságunk, ostobaságunk miatt, meg hogy nem áltathatjuk magunkat tovább a saját hazugságainkkal, s hogy aki szeretne ezentúl őszintén, tiszta szívvel élni, az emelje föl a kezét. Hatalmas zúgolódás támadt. Simon úgy vélte, az elégedettség, és a közös öröm zaja ez, amiben kitisztulnak az arcok és a kezek a magasba emelkednek a téren mindenütt. Amint figyelte a körülötte állókat, észrevette, hogy egyedül ő nem emelte föl a kezét, de nem is azért, mert ne szerette volna tisztán, őszintén bevallani a hibákat, egyszerűen csak félt, hogy attól még ugyanúgy elkövetheti őket továbbra is, hiszen nem volt biztos abban, hogy képes lesz ellenállni a kísértésnek, ha úgy alakul. És hogy talán nincs is joga véleményt formálni azok után, amit tett. Sára mosolygós arca jutott eszébe, és az a pillanat, amikor együtt voltak, ami, döbbent rá közben, talán nem csak egy pillanat volt.

Az emberek mozgolódni kezdtek. Mögöttük, a téren és az utcákban egyre többen voltak már, és önkéntelenül is összébb húzódtak. Az arcok sűrűn követték egymást, amint fokozatosan végignézett a sorokon, és eljátszott a gondolattal, hogy talál egy ismerős arcot, aki érthetőbbé teszi számára azt, ami előtte zajlik, de amihez valójában nem sok köze van. A szolgálat alatt is eljátszik ilyesmivel az ember, csak másként, gondolta Simon. Ott arra vágyik, hogy ha lehet, csak egyetlen arc forduljon felé, ami talán a bűntudat jele. A magányban leginkább a képzelet szabad. Az eső megint rákezdett. Színes ernyők emelkedtek a magasba, ázott mezővé alakítva a teret. A szónok mellé, aki meglehetősen pökhendi stílusban papolt az egyenjogúságról, megaláztatásról, és a megbecsültség hiányáról, egy nő lépett a pódiumra, aki, átvéve a szót, arra hívta föl a figyelmet, hogy alig tudunk egymásról valamit, s hogy nézzük meg, itt vagyunk több ezren, de mit is jelent ez a tömeg, mit jelent az, hogy így együtt vagyunk, kérdezte úgy, hogy láthatóan erős hatással volt a téren álldogálókra. Köze lehetett ehhez annak is, hogy a fiatal, kerek arcú nő láthatóan várandós volt. A világos, átlátszó esőkabátban állva Simon törékenynek és őszintének látta, aki úgy teszi föl a kérdéseit, mintha csak egy baráti társaságban váltana témát. Arról is beszélt, és akkor Simon már sokkal inkább képes volt figyelni a szavak közti összefüggésekre, hogy számára fontos, hogy a gyermeke olyan helyen nőjön föl, ahol nem kell szégyellnie magát sem mások, sem pedig saját maga miatt, és ahol olyanok döntenek az őt érintő kérdésekről, akik nem hazugságokkal próbálják leplezni hibáikat és alkalmatlanságukat. Ezeket a mondatokat heves taps követte. A Simonhoz közel állók bólogattak, és egy öregasszony még meg is jegyezte, hogy milyen helyes, aki a színpadon beszél. A fiatal nő hátrébb húzódott, s közben már újra a férfi magyarázott valamit. Úgy hadart, hogy Simon csak minden második-harmadik szót értette, és a hangerő miatt mintha rezonált volna minden. A fal is, aminek nekidőlve állt.

Kijjebb lépett, hogy beterítse újra a könnyű permet, és vágyott rá, hogy beljebb menjen, az emberek közé. Érezni akarta a közelségüket. Mintha az megerősítené abban, hogy van. Rés nyílt egy idős nő mögött, s anélkül, hogy bárkihez is komolyabban hozzáért volna, Simon elindult a tér közepe felé a színes ernyők alatt. Néhány lépést tett csak, amikor tőle jobbra fölvillant egy alak, kiviláglott a barna és szürke kabátok közül. Párhuzamosan haladtak. Hiába szerette volna, képtelen volt csak azt a valakit figyelni, mert néha át kellett furakodjon az emberek között, akik, ahogy beljebb jutott, egyre sűrűbben álltak a nedves, tükörszerű aszfalton, ami megkettőzte a mozgolódó tömeget. Egy tágasabb részen pár másodpercre aztán tisztábban látta az alakot. Sárára gondolt, s miközben lépkedtek előre, növekedett Simonban az érzés, hogy ő az, mintha minden nőben már csak azt az egy valakit lenne képes látni. Gyorsan haladtak. Megkettőzte a lépései számát, hogy megelőzhesse, s hogy szemből láthassa végre. Föltűnt, majd ismét beolvadt a várakozók közé. A tér harmadánál egy vastag talapzaton hatalmas lovasszobor állt. Simon balról kerülte meg, hátha úgy elébe vághat. Nekiütközött néhány testnek. Gyanakvó arcok förmedtek rá, az eső zúgása azonban elnyelte a hangokat.

Szöllősi Mátyás (1984, Budapest)

2010-ben jelent meg Aktív kórterem című kötete, 2011-ben Állapotok – negyvenöt töredék című könyve. Első prózai munkája az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Váltóáram című elbeszéléskötet, mellyel 2017-ben elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Szerkesztőként dolgozott több szépirodalmi és kulturális folyóiratnál. Fotóriporterként is dolgozik, a Budapest Katalógus szerkesztője, valamint számos egyéni portré- és dokumentarista sorozat készítője.