Major Ágnes: Kanonizációs törekvések és a Csáth-kultusz megalapozása a Függőben

(tanulmány)

Csáth Géza műveinek kanonikus pozíciója közel sem egyértelmű, írói munkásságának megítélése nem mutat egységes képet a kritikai diskurzusban, ehhez pedig hozzájárul, hogy a művek a szerző életeseményeiről leválasztott abszolút autonómiájának megalkotása meglehetősen problematikusnak bizonyul. A Csáth-kultusz működésekor azonban a szerzői élettények és a szépírói alkotások párhuzamosan léteznek egymás mellett, sőt megfigyelhető, hogy a kultuszt leginkább épp az – életmű szerves részének tekinthető – önreflexív szövegek (pl. Csáth 1912–13-as naplója) és az ezekre reflektáló feldolgozások működtetik.

A hetvenes években végbement prózatörténeti paradigmaváltás képviselői hagyományalkotási törekvéseinek jellemzője a kánon perifériájára szorult íróelődök beemelése az irodalomtörténetbe, akiket „megszabadít[anak] a régi ítéletek és elavult tételezések terheitől, s akiknek életéből és művészetéből képes[ek] fikciók és tények értelmező műveletével megragadni az idő múlásával is érvényes maradandót.”1 Csáth Géza életműve a kánonban a kezdetektől perempozíciót töltött be: kortársi recepciója igencsak szegényes, a szövegek iránti érdektelenség feltehetően azzal magyarázható, hogy „a magyar irodalmi modernség húszas évek derekán megnyilvánuló poétikai törekvései meglehetősen eltértek a századfordulós gondolatvilág talajában gyökerező Csáthot is jellemző irodalom- és világszemlélettől.”2 A későbbi évtizedekben a Csáth írásai körüli csend elsősorban az életmű kiadatlanságának tudható be, majd a hatvanas évektől kezdve megkezdődött szépírói, orvosi munkáinak és naplóinak kiadása, ez pedig több jelentős szerző reflexiójának megszületéséhez is nagyban hozzájárult.

Az „újrafelfedezés” első dokumentumai – Németh László és Mészöly Miklós munkái3 mellett – a szépirodalmi alkotásokat tekintve Esterházy Péter művei, mint pl. A kitömött hattyú kötetben megjelent Csáth Géza fantasztikus élete4 című fiktív életrajz, melyet egyaránt olvashatunk affirmatív hommageként, ugyanakkor a kortársi kritika ironikus, parodisztikus ítélete is megbújhat benne.5 Jelen írásban Esterházy kisregényével, a Bevezetés a szépirodalomba első darabjaként 1981-ben megjelent Függővel foglalkozom. Ebben Csáth alakja a fikció részévé válik, tehát nem a csáthi életművet vagy annak bizonyos részeit, hanem elsősorban a szerző személyét építi hagyományába, ez a művelet pedig azt a ma is tartó folyamatot indítja el, mely Csáth outsider, dekadens alakját kultikus-mitikus figuraként alkotja meg.

A mű címe többféleképp értelmezhető. Egyrészt utal a függő beszédre, hiszen a regényt egyetlen, függő beszédben megírt mondat alkotja. Másrészt a poétikai megszerkesztettségre is rámutat, ugyanis a regényszöveg számos intertextuális utalással, korábban jelöletlen, későbbi kiadásokban jelölt idézetekkel operál. Esterházy többek között Kosztolányi-, Ottlik-, Gombrowitz-, Musil- és Kafka-szövegeket dolgoz bele a Függőbe, mely eljárás azt a felismerést implikálja, hogy a szövegek nem önmagukban léteznek, hanem egymástól függnek, egymás viszonyrendszerében értelmezhetők és értelmezendők. Ha azonban a regény „cselekményét” helyezzük előtérbe, a cím az emberek közti viszonyokra, a személyes kapcsolatok meghatározó voltára mutat rá: hiszen mindannyian egymástól függünk, mások cselekedetei, megnyilatkozásai hatnak ránk. Elsődlegesen ezek azok a lehetőségek,6 amelyek közelebb visznek a cím értelmezéséhez, azonban ha a regény egyik szereplőjére, Csáthra gondolunk, a Függő cím újfajta árnyalatot kap: mivel a regény Csáth nevű szereplője feltehetően az író-orvos Csáth életrajzi alakmása, az élettörténetből ismert morfium- és pantopon-függőségre is asszociálhatunk, mindemellett a regénybeli Csáth is egy adott nézőpont függvényében konstruálódik meg, erre a későbbiekben még visszatérünk.

A Függő keretes szerkezetű „története” nehezen közelíthető meg, a keretbe ágyazott visszaemlékezés ugyanis aligha mesélhető el egyetlen lineáris eseménysorozatként: a művet inkább benyomások, impressziók, hangulatok folyamatos váltakozása és felvillanása alkotja. A keretben – Kosztolányi Hajnali részegségének alapszituációját megidézve – a regény főhőse, K. emlékszik vissza kamaszkora utolsó, meghatározó nyarára, melyet még barátaival töltött el. Bár a fiatalokból álló társaság tagjai ekkor még összetartoznak, elkerülhetetlenül is megteszik első lépéseiket a felnőtté válás felé, és mindegyikükben elkezd formálódni az egyéni életpálya keresésére való igény. Ez a narratív alaphelyzet összefüggésbe hozható Ottlik Géza Iskola a határonjával, valamint Mészöly Miklós Az atléta halála című művével is. Olyannyira, hogy Esterházy szereplőt is kölcsönöz a Mészöly-regényből: Drahosch Pécsi Pici alakját idézi meg – szinte változtatások nélkül – a Függőben, neve pedig egy másik Mészöly- műből, a Nyomozás 1–4-ből származtatható.7

A már említett főhős, K. feltehetően Kosztolányira utal. A Hajnali részegség alaphelyzetének kölcsönzése mellett ezt a feltevést az is megerősíti, hogy sokszor Deskének szólítják, valamint hogy a mű egyik szereplőjének neve Csáth. Bár a Függő változatos idézéstechnikai megoldásokkal él8 és számos művet idéz meg, mégis azt mondhatjuk, hogy „a legnyilvánvalóbb lenyomatot Kosztolányi írásmódja hagyja a szövegen.”9 Az egyik Kosztolányi-vers több ponton is visszaköszön az idézett művek közül, ez a Csáth Gézának című költemény, melyet Csáth tragikus halála után először a Nyugatban közöltek 1920-ban, majd pedig az ugyanebben az évben kiadott Kenyér és bor kötetbe is bekerült.10 A vers részleteit azokon a pontokon építi be regényébe Esterházy, amikor K. Csáthról beszél. Esterházy érzékletes képekben rajzolja meg Csáth alakját, akit a tengerhez hasonlít, s közben a Csáth Gézának szavait citálja: „a kikerülhetetlen tenger, mélységesen, titkosan, erős, sejtelmes morajokkal megadóan fönnakadva a magokat szelídnek mutató parti sziklákon, mészfehéren ég távolban a hegyoldal – ilyen volt Csáth”.11 De olyan sorokat is beemel a regényszövegbe, melyek konkrétabban utalnak a biográfiai tényekre, középpontjukban az élet optimalizálását célul kitűző Csáthtal: „Csáth állt az ágya végében, a végtelen felé táguló nagy pupillával, dermedten és láthatóan erővel”;12 másutt pedig Csáth orvos volta is előtérbe kerül: „egyébiránt is, mit akar hajnalok hajnalán, mikor ő, K., még fontos starkingjához sem foghatott hozzá, de lássa, kivel van dolga, elébe megy, csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad, ütőerem”.13 K. részletesen körülírja Csáthot, egyes szöveghelyek pedig arról tanúskodnak, hogy felnéz, sőt csodálattal tekint rá, a Függő szövege tehát rejtélyes és titokzatos, bizonyos szempontból kívülálló figuraként alkotja meg őt: „Csáth szinte sosem csinált semmit, csak felbukkant, Csáth fő attrakciója volt ez a felbukkanás, felbukkant, vadul, gonoszan, szépen, kevélyen, megverten, és mindig mintha tudna valamit, mintha ő tudna valamit, mindenesetre, akár a bukott angyalok, fölöttünk állna, és mosolyogna fölényesen hiábavaló, némiképp nevetséges, tiszteletre méltó erőfeszítéseinken”.14 Kosztolányi verse is hasonlóképp jellemzi Csáthot: a reménytelen viszontlátás lehetségességén eltűnődő narrátor szintén különleges, furcsa, mindazonáltal valamiféle titkos ismerettel rendelkező figuraként idézi meg a költemény címzettjét, mivel a halott, „már célt ért” Csáth olyan tudás birtokában van, amit nem képes átadni az élőknek, hiszen ő „sohasem-jövő”,15 tehát nem találkozhat a vers elbeszélőjével. A mű alapproblémája továbbá összefüggésbe hozható azzal, hogy Csáth a hiányával van jelen a Függőben, hiszen „a nyarat Csáth hiánya jellemezte.” 16 Bár ténylegesen nincs a kamaszok között, szerepe mégis jelentős: nem csupán azért, mert ennek az utolsó, meghatározó nyárnak a kezdetét az jelzi, hogy Csáth nyaralónadrágját K.-nak ajándékozza, hanem azért is, mert K. folyton visszatér hozzá, citálja szavait, újra és újra megidézi alakját – közvetlenül, vagy a nyaralónadrágra való utalás által közvetetten. Kosztolányi nem kizárólag a már idézett Csáth Gézának című versében állít emléket unokatestvérének: A bús férfi panaszai kötetben közreadott Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik ugyanis Ady és Cholnoky mellett Csáth alakját is megidézi. A vers párhuzamot von e fiatalon elhunyt szerzők élete és művészete között, s leginkább az Ady-hagyományhoz kapcsolódva fogalmazza meg a mindhármuk alakjához kapcsolható titkosságot és idegenséget, valamint kívülálló voltukat, hiszen „[a]merre jártak ők, ott a titok volt”.17 A vers által konstruált Csáth-kép tehát ezen a ponton is összecseng a Függő által megalkotott Csáth karakterének alapvonásaival. Csáth kultuszának működésekor is jellegadó elem a titok megléte. A kritika is „titkos kultuszról” beszél, mivel a Csáth műveit és alakját körüllengő kultuszt egyértelműen a titkosság, az elérhetetlenség, a megszerezhetetlenség működtette, s aki azokhoz a kiváltságosokhoz tartozott, akik számára elérhetővé váltak az írások, az sajátosan beavatódva vált részesévé e titkos kultusznak. Ami évtizedeken át leginkább érdekelte a közönséget, az Csáth korábban már említett morfinista naplója volt, amely titkon terjedt kíváncsi és bennfentes emberek körében, gépiratos másolatban. Mindemellett a titok, a kihagyás, az elhallgatás az életmű egészét tekintve is meghatározó (poétikai) összetevő: Kálmán C. György megállapítása szerint a csáthi életmű nem a narratív megoldások, például a nézőpont vagy az időkezelés tekintetében számít „újítónak” (ebből a szempontból írásművészete meglehetősen konvencionálisként értékelhető), hanem az a szövegszervező elem, ami az életműben újat hoz, éppen a titkokkal és a titkok felfedésével való játék.18 A Csáth-szövegkorpusz, illetve a Csáth-művek befogadástörténetének alakulása – s nem mellékesen az a mód, ahogyan Kosztolányi látta és láttatta unokatestvérét – tehát több esetben összefügg a titokkal, a titkossággal és az elrejtettséggel, mely mint egyfajta közös nevező határozza meg a csáthi szövegvilágot, s az azon kívül eső események, reflexiók és folyamatok jellegét.

Fentebb említettük, hogy Esterházy számos intertextuális utalással él, s Csáth regénybeli „jelenléte” alapot adhat annak az olvasói elvárásnak, hogy Csáth-szövegekkel is találkozhatunk az olvasás során, ezzel szemben azt figyelhetjük meg, hogy a regény nem tartalmaz egyetlen Csáth-műre történő konkrét, szövegszintű utalást sem. Ez azt sejtetheti, hogy bár Csáth valamilyen módon „jelen van” a szövegben, igazán mégsem hatott Esterházy munkásságára. Ugyanakkor motivikus és tematikus szinten, például a szexualitással ismerkedő kamaszokból álló csapat szerepeltetésével, s a regény alapproblémájával, az idő és emlékezet viszonyával nem csupán a Kosztolányi-, hanem a Csáth-hagyományt is megidézi a mű. „Csáth […] betoppant egy nyári reggel, […] elegáns volt, miként Abbázia, konkrétan tehát: bólogató pálmák, széles allé, könnyű vászonöltönyök, egy fényben elolvadó, lendületes kalap, pizza- és halszag, fagylalt, roston sült scampi, szolidság, a teába áztatott madeleine-darabkának az íze, […] ilyen volt Csáth a káprázatos fehér öltönyében, szalmakalapjában, lassan emelve nehéz és hosszú pilláit, szuroksötét hajakkal, melyekbe szikrázott és recsegett a fésű”.19 A szövegrészletben felfedezhetünk egy Proust-allúziót, mely Az eltűnt idő nyomában című regényre utal: a műben ugyanis a teába áztatott süteménydarabkák íze révén elevenednek meg a gyerekkori emlékek. A Függő már említett központi kérdése, az idő és az emlékezés problémája Csáthot is foglalkoztatta, melyről az Ópium és A sebész című novellája tanúskodik.

A K. által közölt Csáth-kép része a fény és a világosság jelenségének feltűnése: „Csáth kíméletlenül ébresztett, őutána úgy ömlött a szobába a nap, mint valami vészterhes árvíz”;20 „amikor pedig felbukkant az aluljáróból, mintha arcul loccsintották volna fénnyel”.21 A világosság és a fény Csáth jelenlétével való összekapcsolása párhuzamba állítható azzal a beszédmóddal, ahogyan Kosztolányi nyilatkozott Csáthról: a Nyugatban közölt nekrológjában például megírja unokatestvére „szenvedését, bajnok-testének megrokkanását és küzdelmét, fényes lelkének elfakulását”, s úgy emlékezik meg róla, „kiben egy volt a zene és értelem, a szín és a világosság”. 22 A fény és a világosság Csáth halálának következtében tehát eltűnik, s ez összefüggésbe hozható Kosztolányi kevésbé ismert, Írás régi könyvben című, Csáthnak címzett 1921-es művével, melyben a vers narrátora rátalál Csáth néhány korábbi feljegyzésére, s a még élő, alkotásra képes írót a tűzzel azonosítja, akinek halálával művészetének tüze is kialszik: „[ú]gy ültem ott, hamut kaparva, / kihúnyt tüzednél.”23 A Függő szövegtere tehát az általa szerepeltetett Csáth-kép szempontjából is közvetítő entitásként funkcionál, a fentebbiekben felvázolt közlésmód pedig nyilvánvalóan összecseng a regény választott elbeszélői megoldásával, hiszen magának a függő beszédnek is az az ismérve, hogy másodkézből közöl, egy személy kijelentéseit közvetve tudósítja. Az imént felsorakoztatott példák alapján elmondhatjuk, hogy a Függő-beli Csáth akképpen konstruálódik meg, tehát K. úgy beszél Csáthról, ahogyan Csáthot Kosztolányi perspektíváján keresztül láthatjuk. A Kosztolányi-nézőpont alkalmazásának tényéből persze azt sejthetjük, hogy Esterházy a Függőben nem alkot meg egy „saját” Csáth-képet, ám ezt később, a már említett Csáth Géza fantasztikus életében dolgozza majd ki.

Ha a Csáth-kultusz működése szempontjából tesszük vizsgálat tárgyává a Függőt, azt állapíthatjuk meg, hogy Esterházy ezzel a művével is nagy befolyást gyakorolt Csáth kánonba emelésére, majd később az utóbbi években működő Csáth-kultusz megindítására. A Kosztolányi nézőpontján keresztüli megközelítés alkalmazása megerősíti azt a feltevésünket, mely szerint Kosztolányi szerepe alapvető és meghatározó fontosságú a Csáth-életmű kanonikus pozíciójának megerősítésében, valamint a Csáth-kultusz megalapozásában és működtetésében. Csáthot persze az utókor nehezen függetleníti Kosztolányitól: a párosuk sok esetben külön kultusztárgyként artikulálódik, s a némileg túlzó „ikercsillagok” megnevezés azt sejteti, hogy Csáthban egy Kosztolányi-nagyságú és -jelentőségű írót vesztettünk el. Kosztolányi Csáthtal kapcsolatos szövegeiben mindig nagyrabecsüléssel nyilatkozik unokatestvéréről, sőt a korábban már említett nekrológban már-már kultikusként értékelhető beszédmód látszik körvonalazódni: „[v]értanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű.”24 Kosztolányi értelmezésében Csáth tehát vértanú és mártír, aki önmagát áldozta fel az áhított megismerés érdekében. Kosztolányi meghatározó volta számos olyan, Csáth-műveket vagy a Csáth alakját megidéző alkotás esetében is kimutatható, hiszen több mű is született az elmúlt években, amelyeknek Csáth ugyan központi szereplője, de valamilyen módon feltűnik bennük Kosztolányi alakja (és Kosztolányi-művekre történő utalások) is, ilyen Tolnai Ottó árvacsáth című versciklusa, Lovas Ildikó Spanyol menyasszony című regénye vagy Németh Zoltán Boldogságtelep, vetélőgépben című verseskötete.

A magyar irodalom alakulás- és befogadástörténetében meglehetősen egyedinek tekinthető az a mód, ahogyan Csáth Gézához, életéhez és életművéhez viszonyulunk. A közelmúltban megindult és napjainkban is működő Csáth-kultuszt nem csupán a megjelenő szövegkiadások, hanem a műveket feldolgozó, valamint a Csáth személyét fikcionalizáló alkotások működtetik. Ennek a tendenciának Esterházy Függője az egyik első reprezentánsa, s Csáthnak, tehát a szerző alakmásának a fikcióban való szerepeltetésének poétikai megoldása rámutat, hogy az utókor számára Csáth (tragikus) élettörténete vonzóbb, mint maguk a művek, azaz „Csáth kultikus alakja elsősorban mitikus test és csak utána szövegkorpusz, kísérteties vitalitását nem utolsósorban a személyes sorstragédia által »megszentelt« vértanú-testének köszönheti.”25

—
1 Nagy Sz. Péter, „A parton Proteus alakoskodik”: Esterházy Péter: A kitömött hattyú, Új Írás, 1989/2, 121.
2 Z. Varga Zoltán, Az írói véna: Csáth Géza 1912–1913-as naplójegyzeteiről = Uő, Önéletrajzi töredék, talált szöveg, Bp., Balassi, 2014 (Opus Irodalomelméleti tanulmányok – Új sorozat, 14.), 47. Csáth írásművészete ugyanis magában hordozza a szecesszió, a naturalizmus jellegzetességeit, mely egy alapvetően pozitivista művészetfelfogással egészül ki.
3 Németh László, Csáth Géza = Uő, Kiadatlan tanulmányok, Bp., Magvető, 1968, I, 273–275.; Mészöly Miklós, A játszótárs nélkül maradt értelem = Uő, Érintések, Bp., Szépirodalmi, 1980, 5–21.
4 Esterházy Péter, Csáth Géza fantasztikus élete = Uő, A kitömött hattyú, Bp., Magvető, 1988, 320–360.
5 Bednanics Gábor, Kívülállás, közvetítés, művésziesség: Csáth Géza kanonizációjának néhány vonásáról = „Alszik a fény”: Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, szerk. Bednanics Gábor, Bp., Fiatal Írók Szövetsége–Ráció, 2010 (Minerva Könyvek, 1), 18–19.
6 Lásd továbbá Balassa Péter címértelmezéseit: Balassa Péter, Méz és melancholia, avagy: Az idézet esztétikája és etikája: Esterházy Péter Függő című könyvéről, Jelenkor, 1981/12, 1150.
7 Szolláth Dávid, Olvasásmódok ütközése: Mészöly Miklós: Az atléta halála = Pontos észrevételek: Mészöly Miklóstól Nádas Péterig és vissza, szerk. Bagi Zsolt, Pécs, Jelenkor, 2015 (Sensus Füzetek), 25.
8 Csányi Erzsébet, Idézésformák a Függőben: Esterházy Péter kisregényéről = Uő, Világirodalmi kontúr: Esszék, tanulmányok, Újvidék–Pécs, Forum Könyvkiadó–Iskolakultúra, 2000, 116–123.
9 Kulcsár Szabó Ernő, Esterházy Péter, Pozsony, Kalligram, 1996 (Tegnap és Ma), 129.
10 A vers utóélete szempontjából érdekes adalék, hogy bár az utókor figyelme jobbára elkerülte a művet, Tandori Dezső a befogadói hagyománnyal szembeszállva egyrészt rendkívül jelentős alkotásként értékelte a költeményt, másrészt pedig Orvosra várva című kollázs-versébe több versszakot is beépített Kosztolányi Csáth-verséből. Lásd Bodrogi Csongor, Olvasható-e a „cirillbetűs Szabadka?”: Kosztolányi Csáth Gézának című versének idegenségtapasztalatairól = „Alszik a fény”…, i. m., 26–28.
11 Esterházy Péter, Függő: Bevezetés a szépirodalomba, szerk., s. a. r., jegyz. Jankovics József, Bp., Ikon, 1993 (Matúra Klasszikusok, 12.), 18. Kiemelés az eredetiben.
12 Uo., 20. Kiemelés az eredetiben.
13 Uo., 23. Kiemelés az eredetiben.
14 Uo., 59.
15 Kosztolányi Dezső, Csáth Gézának = Uő, Összes versei, szöveggond., jegyz. Réz Pál, Bp., Osiris–Századvég, 1995 (Osiris Klasszikusok), 287.
16 Esterházy, Függő…, i. m., 24.
17 Kosztolányi Dezső, Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik = Uő, Összes versei, i. m., 345.
18 Kálmán C. György, A hagyományos és az újító Csáth, Literatura, 2012/1, 55.
19 Esterházy, Függő…, i. m., 18. Kiemelés az eredetiben. A kiemelt szövegrész Kosztolányi New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem című művéből származik.
20 Uo., 20.
21 Uo., 25.
22 Kosztolányi Dezső, Csáth Géza betegségéről és haláláról, Nyugat, 1919/16–17, 1109.
23 Kosztolányi Dezső, Írás régi könyvben = Uő, Összes versei, i. m., 634.
24 Kosztolányi, Csáth Géza betegségéről…, i. m., 1107.
25 Nemes Z. Márió, A kínnal telt ház, Holmi, 2008/2, 264.