Generációs látlelet (kritika)

Balaskó Ákos: Tejsav, Időmérték-sorozat, Magvető Kiadó, Budapest, 2018

Úgyse hiszi senki el magának,
Hogy amit lát, az tényleg van,
Hanem várja, hogy a valódi látványt
Jelző kürtszó felharsan.

 Szól a kürt, ellibben a függöny,
Amit most látsz, az tényleg van.[1]

Versek úton lévőknek – hangzik a Magvető Kiadó kötetsorozatának meghatározása, amelynek egyik idei darabjaként jelent meg Balaskó Ákos második könyve is. A Petri György-díjas Balaskó 2014-ben debütált A gépház üzen című verseskötetével. A most megjelent Tejsav tényleg nagyon igazodik a sorozattematikához, ha úgy olvassuk a verseket, mint olyan élethelyzetek válogatott albumát, ahonnan valamerre – ha akarunk, ha nem – mozdulni kell. A könyv ugyanis aktuális látlelet rólunk: társadalmi, kulturális, érzelmi problémáink, hiányosságaink gyűjteménye, a közöny és a tehetetlenség sokszínű bemutatója. Tekinthetünk rá úgy is, mint egy aggasztó helyzetjelentés arról, hol is tartunk most.

Azt az elején le kell szögezni, hogy ez a könyv kifejezetten nehéz olvasmány, ami türelmet és megértést követel olvasójától. Tehát nem könnyű. Mint ahogyan azok az említett szituációk sem, amelyek lapról lapra elevenednek meg előttünk tűpontosan, könyörtelenül. A kis, zsebkönyvszerű formátum ellenére meglepően sok vers került a kötetbe. A csaknem 50 vers 4 blokkra tagolódik, ugyanakkor a szerzőnek az egész köteten átívelő, egységes alaphangulatot sikerül teremtenie. Ebben a versvárosban sokszor van szürkület, árnyék és köd. És alapvetően végig csend van. A színtér mégis nyüzsög, bántóan sok itt a dolog, csak kapkodjuk a fejünket, hogy melyiket érzékeljük, dolgozzuk fel. Ezt az érzést csak fokozza a szavak és helyzetek sokértelműsége, a váratlan helyekről érkező klasszikus vagy modern, popkulturális idézetek és vendégszövegek, valamint a rendhagyó szóösszetételek (katángoázis, grízangyal, búcsúkémia).

A kíváncsiság hajtja az olvasót, megnyugvást keresve halad versről versre. Azonban itt nincsenek pihentető sorok: sőt, a befogadói folyamatot az az aggasztó érzés szegélyezi, hogy a versekben itt-ott magunkra ismerhetünk. Annyira közelinek tűnnek a képek, mintha valamelyik tévé hatórás híradójának heti adagját, vagy egy gyorsan frissülő hírportál megdöbbentő újdonságait öltöztetné versköntösbe Balaskó. A versekben láttatott képek nem ábrázolják vonzónak a világunkat, minden tele van közönnyel, vagy a konformizmus okozta bűntudattal, megkeseredett emberekkel, szomorúsággal, kilátástalansággal. Talán abban van mégis valami fura mód megnyugtató, hogy a fásultság és a kiégés sokoldalúságát bemutató képek megerősíthetik az olvasót abban, hogy az érzéseivel nincs egyedül.

Minden egyes kimerevített pillanat mögött akkurátus kutatómunka érződik: Balaskó egy-egy témát alaposan, szakszavakkal tűzdelve tömörít képekbe, legyen annak anatómiai, informatikai vagy történelmi aspektusa, mindenhez a megfelelően kifejező szavak sorakoznak fel (lásd például Honvágy, Folyószakasz, D3bug, Bétabomlás). Ha a versek mögött megbúvó módszertant szeretnénk találni, talán nem véletlenül tolakodik ide a programozás világából (és a kötetben is előkerülő) debuggolás, vagyis a szoftverekben rejlő hibák felderítése. Szemlélhetjük úgy is a verseskötetet, mintha ennek a problémafeltáró folyamatnak lennénk szemtanúi, s vitathatatlanul tapasztalói is. Pontosan ezért rajtunk áll, hogy mit kezdünk az olvasottakkal: fogjuk-e a vészjeleket, elfogadjuk-e a csokorba gyűjtött kórismét és lépünk valamit, vagy inkább valaki más gondolataiként távolítjuk el őket magunktól, a karosszékben ülve.

[1] Kispál és a Borz: Zsákmányállat