Korlenyomatok – Interjú Porcsin Zsolttal
Idén jelent meg Tar Sándor eddig nyomtatásban nem olvasható kocsmatárcáinak gyűjteménye, a Vén Ede. A kötet a szövegek főszereplőjéről kapta a címét, aki a megélhetés gondjaival küzdve járja Debrecen városát, és szorongva figyeli a 2000-es évek elejének történéseit. A kötet szerkesztőjével, Porcsin Zsolt szerkesztővel és újságíróval Juhász Tibor beszélgetett.
A kötet a vagy.hu-n 2003 és 2005 között megjelent Tar-kocsmatárcákat tartalmazza. Az író halála óta tizenhárom év telt el. Miért most került sor a szövegek összegyűjtésére és kiadására?
Az utóbbi években néhány Tar-kötetet újranyomtak (gondolok ezzel a Magvető Kiadó zsebkönyvsorozatában megjelent A mi utcánkra és a Szürke galambra, de említhetném a debreceni Déri Múzeum által gondozott igényes tipográfiájú és több szempontból rendhagyó Tájékoztató című Tar-kötetet is), ami azért is üdvös, mert a tragikus sorsú debreceni író könyvei antikváriumi forgalomban is csak nehezen beszerezhetőek. Mi azonban nem ehhez a tendenciához szerettünk volna kapcsolódni – egyszerűen arról van szó, hogy az Együtt Debrecenért Egyesület most tudta előteremteni a kiadáshoz szükséges összeget. Ezek a szövegek a vagy.hu első évfolyamában jelentek meg, és csak időszakosan voltak elérhetőek a tágabb értelemben vett nyilvánosság számára. Az online fórumnak ekkoriban olyan szerzői voltak Tar mellett, mint Aczél Géza, Borbély Szilárd vagy Keresztury Tibor. Azonban az oldal 2006-os megszűnésének következtében idővel ezek az írások lekerültek az internetről. Ugyan 2011-ben elindult a vagy.hu második folyama, és az első folyam anyaga megvan, de újraközlésük számos olyan akadályba ütközött, amelyekre most nem szeretnék kitérni. Tar-túrák alkalmával elővettük az első évfolyamban publikált Tar-szövegeket, szemezgettünk belőlük, de anyagi okok miatt csak most tudtuk ismét elérhetővé tenni őket az olvasóközönség számára.
Tar hogyan került kapcsolatba a vagy.hu-val?
Volt ugyan számítógépe, de Tar nem használt internetet, a vagy.hu akkori főszerkesztőjéhez, Pozderka Judithoz a szerző egy régi ismerősének, az Alföld folyóirat volt főszerkesztőjének, Aczél Gézának a közbenjárásával juttatta el a szövegeit. Én a vagy.hu lapigazgatója voltam, és mikor azon gondolkodott a szerkesztőség, hogy mely szerzőket szeretne felkérni arra, hogy tiszteljenek meg minket az írásaikkal, Tar neve az elsők között került szóba. Ez már a lelepleződése után volt, sok folyóirat mellőzte őt, visszahúzódva élt, de a nexusteremtésnek más akadályai is voltak. Csak egy példa: hallókészüléke volt, és ha úgy tartotta kedve, kikapcsolta azt, ami jelentősen megnehezítette a telefonos kapcsolattartást is. Az Alföld szerkesztőségébe azonban rendszeresen bejárt, így az tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, ha Aczél Géza segítségével oldjuk meg a kommunikációt. A szükséges szerkesztői műveleteket akkor többnyire Pozderka Judit végezte. Ami az én mostani kötetszerkesztési munkámat illeti: egészen más volt 2003 és 2005 között heti vagy kétheti rendszerességgel olvasni közülük egyet-egyet, mint egyben az összeset. Nehéz írások. Sokszor meg kellett állnom pihenni.
Talán a hagyatékban lappanganak még írások, az azonban bizonyos, hogy a most megjelent kötet Tar utolsó munkáit tartalmazza. Vagyis a Vén Ede értelmezhető az életmű zárlataként. Ez azért is meglepő, mert a publicisztika műfaja, valamint ez a fajta aktuálpolitizálás több szempontból is szokatlan, eltér a szélesebb olvasóközönség által ismert Tar-szövegektől.
Túl közel vagyok a Vén Ede szövegeihez, ezért objektíven nem tudok róluk nyilatkozni. Bár magyar irodalom és történelem szakon végeztem, úgy alakult az életem, hogy a pályám a lapszerkesztésről, valamint az újságírásról szólt, ezért nem szívesen kezdenék bele irodalomtörténeti fejtegetésekbe. Annyit azonban kijelenthetek (és remélem, ezt senki sem veszi tiszteletlenségnek), hogy aki kezébe veszi és elolvassa ezt a könyvet, az láthatja, hogy Tar Sándornak nem ezek az irodalmilag legsikerültebb munkái. Már sok egészségügyi problémája volt ekkor, ennek az időszaknak a lenyomatai sajátosan jelennek meg ebben a könyvben. 2004 januárjában Tar leadott egy szöveget, aminek az volt a címe, hogy Levelet hozott a posta. Aztán másfél hónapra eltűnt. Hallgatása azért is volt szokatlan, mert korábban betartotta az írások leadásának határidejét. Mint később kiderült, a pszichiátrián gyógyították. A kezelés után emlékezett még a tárca ötletére, de arra nem, hogy a megírásának egyszer már nekifogott, ezért ismét kidolgozta az ötletet, így született a Végkielégítés. Lényegében kétszer írta meg ugyanazt, ezek egymás után olvashatóak a könyvben, ahogyan annak idején a vagy.hu-n is. Nem az irodalomtörténeti jelentősége az, ami miatt fontos volt ezeknek a tárcáknak a megőrzése. Inkább a kordokumentum-jelleg, valamint a tárcák sajátos debreceni vonatkozásai és utaláshálózata az, ami kuriózummá teszi a kiadványt a Tar-rajongók számára. A debreceniek pedig elcsodálkozhatnak és meglepődhetnek azon, hogy a több mint tíz évvel ezelőtti állapotok és problémák mennyire hasonlítanak a mostaniakhoz. A közéletiség kapcsán két írást emelnék még ki. Volt Tarnak két olyan publikációja, amely nagy felháborodást keltett a városházán. Az Élet és Irodalomban megjelent szövegek voltak ezek, amelyekre Debrecen akkori polgármestere, Kósa Lajos, valamint a város akkori alpolgármestere, Turi Gábor válaszoltak is az ÉS hasábjain. Nem tudni, hogy Tar viszontválaszai miért nem az ÉS-ben jelentek meg. A vagy.hu közölte őket, így egyértelmű, hogy helyet kaptak a kötetben.
Vén Ede ivó- és sorstársaival a nagy mennyiségű elfogyasztott italok ellenére éles szeműen és relevánsan kritizálja a városvezetés intézkedéseinek valószerűtlenségét, logikátlanságát.
Valóban különös, hogy ebben a könyvben azok tűnnek a legjózanabbnak, akik szinte folyamatosan részegek. A Potya közösségének reflexiói tükrözték az akkori közhangulatot, mégis kísértetiesen hasonlítanak a maira. Számos olyan dolog van a könyvben, amelyek időtállónak bizonyultak. Ez részben Tar tehetségének köszönhető, másrészt viszont a problémák akuttá válásának sajnálatos bizonyítéka. Példaként említhetném a Debrecen építészeti örökségét semmibevevő építkezéseket vagy a városi tér kedvezőtlen, a lakosságra nézve rendkívül előnytelen változásait… Sajnos ugyanazokkal az ügyekkel kell szembesülnie az olvasónak 2018-ban, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt.
Szilágyi Lenke néhány fotója is látható a kiadványban, a kötet borítója is az ő munkájának a felhasználásával készült. Miért éreztétek szükségét annak, hogy képek is legyenek a kötetben? Milyen viszonyban vannak a fotók a szövegekkel?
Giczey Péter, az egyesület elnöke vetette fel, hogy legyenek képek is a kiadványban. Először elutasítottam a javaslatát. A lehető legszikárabb kivitelezést szerettem volna, ezért választottam a könyvszakmában meglehetősen szokatlannak tűnő talpatlan betűtípust a tipográfiához. Végül kíváncsiságból mondtam igent Péter javaslatára. Elküldtük Lenkének a könyvet, hogy olvassa el, aztán pedig válasszon a szövegekhez néhány fotót a munkáiból. Ezek a képek tehát nem újak, nagy részük akkoriban készült, amikor Tar még a vagy.hu-n publikált. Nem illusztrációk, nem mellékletek, olykor tartalmilag sem lépnek párbeszédbe a szövegekkel – inkább az atmoszférateremtésért felelnek, segítenek az olvasónak felfedezni azt a világot, aminek mostohasága sokak számára talán csak Tar köteteiből ismert.
Juhász Tibor (1992, Salgótarján)
Költő, író, szerkesztő. Első kötete 2015-ben jelent meg az Apokrif irodalmi folyóirat és a FISZ közös gondozásában, Ez nem az a környék címmel, a második 2018-ban Salgó blues címmel, a Scolar Kiadónál. A Debreceni Egyetem hallgatója, a KULTer.hu és a Szkholion szerkesztője.