Hazudni jó! (Fráter Zoltán beszámolója a Bunbury című előadásról)

Hazudni jó? Vagy ha nem, mindenesetre hasznos. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy amit hazudtunk, nem is hazugság, vagyis mindvégig igazat hazudtunk.

A londoni Algernon kitalál magának egy jó barátot, akit csak „szegény” Bunbury néven emleget, mivel a meglehetősen ingatag egészséggel bajlódó cimbora könnyen és gyakran megbetegszik. Így aztán Algy annyiszor utazhat falura, ahányszor csak kedve tartja. Nem beszélve arról, hogy az unalmas társasági kötelezettségek alól is megfellebbezhetetlen kibúvó szegény Bunbury állapotának hirtelen megromlása. Az ötletet azonban mások is alkalmazzák, például Algernon ténylegesen létező barátja, a vidéken élő John. A gyámleányát neveltető, nőtlen férfi, hogy falusi magányából időnként Londonba rándulhasson, otthonában azt állítja, van egy Szilárd nevű öccse, aki valahogy mindig bajba kerül, és egyetlen testvérként természetesen csak ő tud rajta segíteni. Fűszerezi a kalandot, hogy – az egyszerűség kedvéért – John a városban Szilárdnak adja ki magát, ezen a néven ismerik és kedvelik, vagyis ő maga lesz saját elképzelt öccse. Minden bonyodalom ezekből a kieszelt hivatkozásokból és a Szilárd név mágikus erejéből származik: John imádottja, Gwendolen nem is tudná jövendőbelijét másképp elképzelni, mint Szilárdnak. Nem csak a fiúba, hanem a nevébe is szerelmes, a kettőt nem tudja, nem is akarja szétválasztani. Oscar Wilde 1894-ben írt vígjátéka, a Bunbury ma is szilárd siker.

A színházi este két nagy meglepetést is tartogat a Karinthy Színház nézőinek. Az egyik a darabban, a másik az előadásban rejlik. A darab meglepetése Oscar (inas, komornyik vagy-ki- tudja, ahogy a színlapon áll), aki az eredeti drámában nem is szerepel. Hívják az egyik felvonásban Lane-nek, a másikban Merrimannak, ő voltaképpen Oscar, akinek keresztneve véletlenül megegyezik a vígjáték szerzőjének keresztnevével. Sőt nem csupán a nevük azonos, a mindenkori Oscar (inas, komornyik vagy-ki-tudja) rendszeresen frappáns megjegyzéseket tesz gazdáira és a vendégekre, vagy csak úgy a szituációhoz illő, velős bölcsességeket mond, jelezve időnként a saját állapotát is. Ő a darab rezonőre, aki, miként a netes fórumok trolljai, „beszólásaival” rávilágít az egyértelműnek látszó vélemények kétértelműségére. Szirtes Balázs diszkrét inashoz, komornyikhoz (stb.) méltó visszafogottsággal és ironikus emelkedettséggel tologatja a zsúrkocsit, rendezkedik a szobában, kínálja az isteni vajas kenyeret, uborkás szendvicset és az italokat, jelenti be az érkezőket. Azzal a csendes kívülállással, mint aki úgyis mindent jobban tud, de nem óhajt zavarni, vagy pláne urait kioktatni, inkább szelíden hagyja szegényeket, vergődjenek csak. Szirtes kegyetlenül gúnyos, valójában mégis szerethető, egységében is árnyalt karaktert teremt a több figurából gyúrt szerepből.

Az előadás meglepetése és szenzációja Oszvald Marika, aki a tőle megszokott energiával ebbe az előadásba is „beleáll”, és elemi erővel, fölényes színpadismerettel játssza a mindenről tudni akaró és mindent irányítani kívánó nagynénit. Oszvald Marikától elválaszthatatlan az őt méltán övező népszerűség, így a lady megnyilvánulásaiba a néző önkéntelenül is belelátja az operett világát, ami óhatatlanul pikáns színekkel telíti a szigorú, mégis jóságos, az illemet és a társadalmi ranglétra fokozatait egyaránt szem előtt tartó tanti megformálását. Nem kell azonban felidéznünk a páratlan zenés sikerek emlékét ahhoz, hogy észrevegyük, Oszvald Marika prózában is kitűnő.

 

 

A két barát, John és Algernon maszkját magára öltő Makranczi Zalán és Telekes Péter nagy kedvvel komédiázik, valósággal lubickol Wilde dialógusaiban. A férfiasan gyakorlatias gondolkodású John nem egyszer vitázik a kifinomult világfi ideálját megtestesítő Algernonnal, ugyanakkor szükség esetén Algernon is tud határozott lenni, és John is képes ravasz magyarázatokat kitalálni helyzete megmentésére. Telekes Péter a mindent fonákjáról látó szemlélet jegyében elegánsan érzékelteti a szövegben rejlő jelentésváltozatok lehetőségeit. Gesztusai, tekintete, hanghordozása még súlyosabbá és szellemesebbé teszi a leírt mondatokat. Mindezt sikerül úgy megvalósítania, mintha erre született volna. Makranczi Zalán indulatkitörései a maguk természetes módján következnek a játszott figura szenvedélyességéből, mint ahogy időnkénti zavarodottsága, félszegsége is, ha kellemetlen kérdésekkel szorongatják, vagy amikor érzelmeiről szeretne vallani imádottjának.

A darab rövidebb, de nem kevésbé jelentős szerepeiben olyan kiváló művészek láthatók, mint Murányi Tünde és Kerekes József. Most valóban meggyőződhetünk arról, hogy nincs kis szerep, csak kis színész – mert itt nagy színészek vannak. Murányi Tünde Prism nevelőnője kerek egész, következetesen felépített alakítás. Minden részletében igazolja a nevelőnő múltját és jelenét, a több kötetes regénye világában élő, az élet dolgaiban kissé szórakozott, és feledékenységét a legfőbb tanításának hangoztatásával ellensúlyozó hölgy viselkedését. (A „Kleine Fische, gute Fische” ismételgetése is újabb, átdolgozói lelemény.) Kerekes József a plébános epizódszerepében tud figyelemre méltót alkotni, remek poéntechnikája, asszony utáni sóvárgása rokonszenvessé teszi az egyhangú, eseménytelen életet élő vidéki pap alakját. A Gwendolen szerepét alakító Tornyi Ildikó a nagyvilági dáma és az ártatlan kislány keverékét megfelelő beosztással adagolja, a Cecilyt játszó Braghini Rozina pedig fiatalsága minden bájával kápráztatja el a nézőt.

 

 

Karinthy Márton nem csupán a színészi játék alakulását irányította (a csapatmunka ezúttal is kiváló), hanem az eredetileg mellékszereplőként közreműködő személyzet kiemelésével friss változatot írt a darabból, wilde-i szellemben. (Dramaturg: Deres Péter.) Oscar, az új fellépő, különböző helyszíneken más-más néven teljesít szolgálatot, s különösebb elemezgetés sem kell hozzá, hogy világosan lássuk, ő is bunburyzik. Hatásköre kibővült: a komornyik és az inas szerepének összevonásával Oscar a történet állandó kommentálója lesz, mintha maga Wilde minősítené az általa megálmodott alakok viselkedését. Részt vesz a történetben, de aforizmáival folyamatosan értelmezi is az elhangzottakat. Eddig fel nem fedezett, új nézőpontot teremt ezzel a komédia előadásához. A paradox megjegyzések túlmutatnak a vígjáték korabeli furcsaságain, és úgynevezett rohanó világunkban is, időtlenül aktuálissá teszik a darabot. A társalgási színmű dialógusainak pergését szerencsés párhuzammal erősíti az ülőbútorok mozdíthatósága, szó szerinti gördülékenysége. Kellemes, vidám estét töltöttünk Bunburyvel, a nevetések közötti csendet csak a váratlan fordulatok és összefüggések lelepleződését követő, csodálkozó nézőtéri felszisszenések szakították meg.

(Karinthy Színház, rendezte: Karinthy Márton)

 

 

fényképek: NIRD Photography

 

 

 

 

Fráter Zoltán (1956, Szob)

Az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, modern magyar irodalmat tanít, különös tekintettel a Nyugat folyóirat történetére és Karinthy, Kosztolányi, Krúdy életművére. Színműveket, pódiumjátékokat és groteszk kisprózát is ír. Főbb művei: Osvát Ernő élete és halála (kismonográfia, 1987), Legendaszerviz (apró történetek, 1997), Hagyomány, hatás, iszony (esszék, 2012), Karinthy, a városi gerilla (dokumentumesszé, 2013), Szerelmes Budapest (irodalmi háromszögek, 2015), Magyar irodalom fiataloknak (2016).