Testközelben — Csanda Gábor kritikája Szilasi László Luther kutyái című könyvéről
A könyv borítógrafikája (koponya és koponyametszetek), szerzői hátlapja („2015 elején váratlan helyzetbe kerültem, aktuálisan nem működött az agyam. Erről akarok beszélni.”) és a Darvasi László által szignált fülszövege („Egy nagy, halálos betegség fölötti drámai győzelemről szól tehát ez a regény.”) mind-mind azt jelzi előre, hogy a Luther kutyái valós történeten alapul. Amelyben kitüntetett szerep jut a testnek. Fölérendelt, talán így pontosabb. A főszereplő hirtelen felemelkedik, majd elterül, s epilepsziás rohamhoz hasonló módon rángatózik, tudattalanul. „A test tudat nélkül is létezik” – szól a regény egyik alaphangja.
Az előkészületek, a test fölérendeltségi viszonyának szemléltetése még a „váratlan helyzet” előtt, már a bevezető oldalakon nyilvánvalóak: a széklet például olyan testi produktum, mely esetenként (s főleg a legkellemetlenebb esetekben) nem tartható vissza, máskor meg minden igyekezet ellenére nem távozik a testből. A szar-téma és szar-ügy esetek mint első leütés afféle előszóként szolgálnak a későbbiekhez, de ez vissza-visszatérő leütés. S ugyanúgy valósak, pontos helyszínnel és idővel (Szegeden járunk, 2015-ben) meghatározhatók az események, akárcsak a hamar felfedezett agydaganat. Mire a szerző beleélné magát abba a – nem is túl tragikus – helyzetbe, hogy alighanem epilepsziás (hosszú fölsorolása a legismertebb epilepsziás zseniknek Szókratésztól Newtonig), jön az igazi s immár kellően tragikus diagnózis: agydaganat, azonnal műtendő. A diagnózisok részletezése, a latin terminológia, a konkrét gyógyszerek és ezek hatóanyagának megnevezése a hitelesítést szolgálják – ennél már csak D. F. Wallace Végtelen tréfája részletezőbb, ő a gyógyszergyártó társaságokat és székhelyüket is mindig megnevezi. Egy helyen zökken a szinte kényszerű néven nevezés és definiálás: az „alprazolam” hatóanyag nevéből kimarad az első l betű. De belátható, nem ismeretterjesztő művet olvasunk, noha vitán felüli, hogy a betegségről – a betegség mint a test erőfitogtatása – szakszerűen részletező képet kapunk. Több betegségről is, hiszen a múltból felmerül az elbeszélő gyermekkori agyhártyagyulladása és az ezzel együtt járó gerinccsapolás („lumbálpunkció”). Beavatódunk, bejáratosakká válunk, rálátásunk lesz sok mindenre, nemcsak a betegséggel járó orvosi, ápolói és családi tennivalókra, hanem a kórházi viszonyokra is (ezek, Szegeden, legalábbis egyetemi körökben szerencsére jók). Ez mind-mind a „valóság” közvetlen és reflektált megragadását és visszaadását szolgálja; a könyv egyik kiemelt tétele így szól: „A valóság azonban bonyolult, bonyolultabb, mint a szavak alakuló rendszere, a két szisztémát lehetetlen egymással fedésbe hozni, a dolgok megnevezése, szaknyelv használata esetén is, pontatlan. Pedig épp a pontosság lenne az őszinteség alapja.” Most tekintsünk el attól, hogy úgy nagy általánosságban egy (a) regény legfőbb ismérve nem feltétlen az őszinteség. De a pontossággal mért őszinteség sem mindig tűpontosan hiteles: pl. leírja munkásember apját, akinek „Doxa van a kezén”, majd így summázza kis családjuk helyzetét: „Kibaszottul szegények vagyunk”. „Kibaszottul” nélkül szerintem még szegényebbek volnának. Az esendőség és a kiszolgáltatottság persze összehozza, hogy a szavak alakuló rendszere és az őszinteség egymást támogassa vagy akár egyenest fedje is: az elbeszélőnek rosszul esik, hogy nélküle tartották meg az ő első tanszékvezetői értekezletét – ez az érzés minden további nélkül teljességgel hitelesnek tartható: sajnáljuk, hogy így esett, és sajnáljuk, hogy az elbeszélőnek ez rosszul esett.
Maga a cselekmény mintegy kívülről, felülről kezdődik, a mindentudó elbeszélő szemszögéből, amely perspektíva további hitelesítő technikaként is felfogható, na meg magától értetődő is: az eszméletét vesztő főszereplő (aki azonos a szerzővel) nem beszélheti el, mi történik vele, hanem a környezetét beszélteti, de azt sem egyenes idézetek formájában, hanem az említett omnipotens látószögből. Aztán persze, ahogy tudata s emlékezete aktiválódik, áttér az egyes szám első személyű elbeszélésre. A kettő határát és az átmenetet nyelvileg is magában hordja a szöveg: „Nagyon mélyről indul, összeszorítja a gyomromat (…), visszanyelem, nem akarod a Coaxilt újra bevenni.”
Szerintem a klinikai zárójelentések, sőt: a betegségfolyamat és kezelése, a teljesen sterilre stilizált koponyalékelés sem olyan regényszerű, mint a főszöveget folyamatosan megszakító és attól tipográfiailag is elválasztott, abba ékelődő passzusok: egy franciaországi utazás sok hallgatással és elhallgatással, egy a (nyilvánvalóan haláltáborba) deportált zsidók után hátramaradt és hazavitt szekrény sorsa, de a főszövegben KZ adjunktus ábrázolása is annyira élő és szekvenciajellege ellenére annyira irodalmi, hogy az olvasónak nincs szüksége hitelesítésre. Nem érdekes, hogy úgy volt-e, ahogy a könyvben írva vagyon. Nem az az érdekes bennük. Ilyenek a dohányzásról való leszokás stádiumait leíró részek is. Pazar, színes esetrajzsorozat meddő kínlódásokkal és végül sikeres szabadulással – pedig, ugye mekkora súlya van egy függőség legyőzésének az életveszélyes agyműtét sikeres túléléséhez képest? Ezzel szemben pl. a műtét előtt beadott morfiumnak és hatásának a leírása legföljebb egy nem túl strukturált wikipédiás cikknek felel meg, de még így is klisészerű.
Jók viszont a főcselekménybe iktatott betétek, mint már említettem, a dohányzásról való leszokás hosszas elbeszélése, s a többi, mind-mind a testtel, a testnek való kiszolgáltatottsággal kapcsolatos: a nagymama láb- és körömápolásának naturalista leírása; a kisgyerek elbeszélő piciny nemi szerve (szemben a megpillantott apáéval); az, hogy apja szrácseknek nevezi („Éreztem, benne van a szar szó”); a hamvasztás (és a folyamat szakszerű leírása); miként lehet segíteni a kismama emlőgyulladásán; stb.; stb.
Közben persze halad a történet is pozitív végkifejlete felé: megtörténik az agyműtét, a homlok bal felén fűrészelnek nyílást, a heg látható marad (valóban: a fülszöveghez csatolt szerzői portrén is jól látszik a kidudorodó körcikk), a műtét sikeres, megkezdődik a lábadozás ideje is, de a daganat maradványai miatt szükség van újabb tortúrákra, besugárzásra, gyógyszeres kemoterápiára. A felépülés fokozatos, az elbeszélő olvasni, majd írni kezd, vélhetően a szóban forgó könyvet kezdi írni, vagy annak bizonyos részleteit, legalábbis fejben. (A könyv konkrétan a Népszabadságba szánt tárcákat említi íráskezdetként, valamint a megválaszolt e-maileket: mutatóba közöl is két e-mailt.) Csak éppen azt nem tudni, „mikor lesz ennek vége”. Valószínűleg orvost idéz a komoly figyelmeztetés: „Ön nagyon beteg. Nincsenek tünetei, mégis nagyon beteg. Meg se próbálja elviccelni. Belehalhat.” A Luther kutyái azonban inherensen komoly szöveg, az elviccelni semmiképp nem arra utal, hogy az elbeszélő túl lazán, humorosan, esetleg iróniával venné a dolgokat, inkább arról lehet szó, hogy ne kísérletezzen, főleg ne igyon alkoholt és ne vezessen gépkocsit. A korábban megkezdett és felvázolt könyvet nem tudja folytatni, tervezetének több részére egyáltalán nem emlékszik, vázlatának egyetlen betűjét sem érti. A történet hitelesítő szakaszai is rendre visszatérnek: felkérik, hogy írjon a könyvheti programfüzetbe verset, nem tudja, képes-e rá, de megírja, s már olvashatjuk is a verset. Szegeden a könyvhetet is ő nyitja meg: rögtön e tény alatt olvasható is a megnyitóbeszéde. (Az összeomlásra február 10-én került sor, a könyvheti megnyitóra június 4-én.) Még felvillan (sokadszor) a tanyai, húsra éhes kuvasz, amely Luther húsra éhes kutyájának jelenkori pandanja, s lassan búcsút veszünk hústól s testtől. Családi emlék: a szülésbe belehaló dédanyának hagyják a csecsemőjét is meghalni, nem volna, aki gondozná. Visszatér tanítani, de kiújul a betegsége. Ellenben egy franciaországi csodagyógyszerrel féken tartható, így a szerzői szólam az orvostudomány fejlődése fölötti derűlátásának ad hangot: „Ültem, néztem, örültem, aligha látszott rajtam. Volt tehát eszközük, volt további módszer, nem ért még véget a tudományuk.” A műtét utáni tizennegyedik hónapban kerékpározik. „Tűz a nap, vibrál a fény” – ez a könyv utolsó mondata.
„Naplót akartam írni” – ezzel a mondattal kezdődik a Szilasi László-könyv, s a végére érve megállapíthatjuk, hogy tényleg inkább a napló, a vallomás- és emlékezetirodalom regiszterébe tartozik, semmint a regényébe, igaz, a regény műfajmegjelölést csak a fülszöveg említi, nyomatékosan kétszer is. Egy író-olvasó találkozón ismét a szar kerül terítékre, a vécécsészébe szorult szar, az elbeszélő szólama ezt így kommentálja: „erről beszélünk, és én hirtelen újra megérzem, közvetlen és testi a tapasztalat, a kultúra végtelen erejét és édességét.” Mintha a szerző végleg leragadt volna a testnél, a testi tapasztalatnál, a húsnál, a szarnál. Ami öngyógyító célként nyilván megteszi, az olvasó azonban nehezen tudja magát megadni ennek a primer közvetlenségnek. Pontosabban: az olvasó alighanem annak örült volna, ha a könyv is a kultúra végtelen erejével és édességével töltötte volna el. Ez így és itt meglehetősen erőtlen és keserű. Alighanem túl közel kerültünk a referenciához.
(Budapest, Magvető, 2019)
