Csanda Gábor: Eltalálni a pillanatot
Bodor Ádám Sehol című kötetéről
Hét rövid történet, s ha az ember nem vigyáz (saját tapasztalat), egy szuszra elolvassa: sehol semmi, s már véget is ért a könyv. Sajnáljuk, mert jó könyv, jó lett volna hosszabban elidőzni benne, sebaj, marad a második olvasat.
Világa nem olyan stalkeres, mint a Sinistra körzeté vagy a Verhovina madaraié, de ahhoz épp elég különös, hogy felkeltse érdeklődésünket. Ezek az isten háta mögötti helyek, helyszínek kaptak némi civilizációs elemet, ilyen pl. a villamos (vagy az atombomba, hogy nagyobbat ne mondjunk), és pl. a motorfűrész ismét funkciót kap (itt is jégtömböt vágnak ki vele), de van „méregdrága félautomata Curaprox fogkefe”, fax, sőt Jack Daniel’s és jackpot is – ettől eltekintve marad a mindent átszövő zord idő, az olyan, amilyenbe a jóérzésű ember a kutyát se engedné ki, a kietlen, sivár, kerülni való lepusztult környezet és a különös szerzetek képviselte személyek. Akik esznek, isznak, ürítenek, enni- és innivalót szereznek be, tehát főként testi mivoltukban vannak jelen, ha éppen meg nem halnak. Leginkább ezekre, a szereplőkre fókuszál a szöveg. A Bodor Ádám-féle eljárás, mely előbb benépesíti a területet, hogy aztán komplett ki- és eltakarítsa, itt annyiban más, hogy több történet eleve valaki halálával indul.
A sinistrás-verhovinás szövegekhez a Hekk című novella áll legközelebb: ebben a mészkőfejtők és mészégetők zárt területére menekül a címadó szereplő (pontosabban: oda menekítik), mivel „rossz fát tett a tűzre” – a képes kifejezés a végén nyer baljós-konkrét értelmet: a csúnyán és gyorsan meghaló Hekket az egyik kemencében elégetik. Hajmeresztő történetek, de a haj háromszor is központi motívum: a Paraszkíva címűben a váratlanul elhunyt (szintén címadó) szereplő, az elbeszélő mostohaanyja holtában minden szőrzetét s a haját is elveszti, ebből gyanítható, hogy mérgezés áldozata lett; a Leordina (ez helységnév) címűben egy művész s (életművészeket meghazudtoló módon) vállalkozó triumvirátus keresi azzal kenyerét, hogy a levágott, majd tisztított hajból jó üzletet csinál; s végül itt a Milu c. novella „loboncos hajú” fiatal elítéltje, akinek már csak tizenkilenc napja van a szabadulásig, és akit erre a rövid időre protekciósan a konyhára osztanak – de minden más rabtól eltérően nem nyírják nullásgéppel kopaszra, mert Sámsonhoz hasonlóan neki is a hajában van az ereje. Minden jel arra vall, hogy különös, természetfölötti képességekkel megáldott kiválasztott ember, ezért társai mégiscsak levágják a haját, Milu pedig szabályosan elvérzik és meghal. Persze, Hekknek is megmossák vörös, csimbókokban lógó haját, mert nagyon büdös.
A helyszíneknek meghatározóan nagy szerepük van a kellő atmoszféra kialakításában: a Dvug partja, Pitvarszk és a Pitvarszki rév, a Severecki-tó, Avasfelsőfalu, Nussbaum-tanya, a csak úgy általánosan „kényes övezetnek” titulált határ menti rév stb. A szereplők vezeték- és keresztneve továbbra is bodoros, bár valamivel visszafogottabb: még Károly (Karesz, művésznevén Carlos) nevű is akad köztük, a legszebb személynév azonban minden bizonnyal Abrudan Ella doktornőé. Bár kétségtelen, a Hantzig Etelka és a Kalistrat Milov is választékosan szép.
A helyszínekkel kapcsolatos évszakok, éghajlati viszonyok, aktuális időjárási viszonyok sokat jelentenek a szereplők és az olvasó közérzetének kialakulásában: a levegő fémes illatú, a vonuló vadludak nyivákolnak, a völgyet borító szürkeségből mindig hulldogál valami, a rohanó felhőkből éppen valami jeges dara hull stb. A daráról eszünkbe juthat a maglaviti börtön szakácsának magyarázata a kásáról: a rövid receptúra öntükröző módon a Sehol c. kötetre is érvényes: egy ideig követni tudjuk a szerző módszerét, de vagy már az elején, vagy a novella végén nem tudnánk pontosan meghatározni, mitől olyan jó: „A reggeli kukoricakása a kásák királya. A pépes, kicsit sós, kicsit édes mennyei eledel nálunk ugyebár minden konyhai tevékenység próbaköve. Ha elszúrod, elszúrtad valamennyi elítélt bajtársad egész napját is, mert ők egész éjszaka a reggelit várják. Eltalálni a pillanatot, amikor abbahagyod a kavargatást, a fazekat félrehúzod, a kását átüríted a cseberbe, és rohansz vele kiosztani, mielőtt kezdene merevedni. Az ám, amíg még olyan, hogy akár ki tudnád a csajkából szürcsölni. Amikor a tetején már kezd hártyásodni, alatta már nem tudjuk, mi történik, ott már ismereten erők működnek. A bőre alatt, odabenn a kásában is az alattomos idő dolgozik. Úgy biza.”
„Nem léteznek önmagukban érdektelen, banális dolgok” – mondja az egyik szereplő, s ez részenként igaz a novellák helyszínére, időjárására és szereplőire is. Hát még a történésekre. Amelyeknek egyik jellemzője az alakok közti néma kommunikáció, a hallgatás, az elhallgatás, a sokat mondó csend, mely teret enged a környezet megszólalásának. Az egyik leghosszabb, a Leordina c. novellában tematizálódik is ez a szótlanság: „Látszott rendesen, hogy most nincs miről beszélni. Csend ereszkedett közénk, inkább csak a Huta tölgyeit lehetett hallani, neszelésüket, ahogy eleresztik első sárguló leveleiket.” A hét novellából kettő, az első és az utolsó (A Matterhorn mormotái és a Rebi) rövid tárcanovellának is beillik, ténylegesen pedig mintegy keretezik a könyv többi írását. Az első egy megfigyelési történet: a matterhorni mormoták megfigyelésével foglalatoskodó tudós bele szeretne pillantani azokba az aktákba, melyeket az őt megfigyelő ügynökök tartótisztjei vezettek róla. Az utolsó pedig egy apokalipszis előrevetítése: megszökik a kilenc Hortensen fajta kecske, Rebi pedig utánuk iramodik: mindez egy atomrobbanás első következménye.
Egészen kiváló könyv, emlékezetes olvasmány, melyhez bármikor jó lesz visszatérni.
Bodor Ádám: Sehol. Novellák. Budapest, Magvető, 2019
Csanda Gábor (1963, Pozsony)
Irodalomkritikus, szerkesztő.