Reichert Gábor: Juhász Ferenc Apám című époszának szövegváltozatai

Tanulmány

A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában található Vas István 1949-ben írt lektori jelentése Juhász Ferenc Szárnyas csikó című első verseskötetéről. Alighanem ez a legkorábbi – félig-meddig „hivatalos” – írásos vélemény az induló költő műveiről, amely rámutat arra, hogy az első versek felől nézve milyennek ígérkezett Juhász művészetének lehetséges kiteljesedése. Vas a dicséretek mellett fenntartásait sem hallgatja el fiatal pályatársával kapcsolatban: „Juhász Ferenc nagyon tehetséges költő, nagy veszélyekkel” – kezdi jelentését, a veszélyeket pedig a versek szerzőjének „modorosságában, hol primitívkedő, hol szecessziós díszítő kedvében” jelöli meg.

Juhász Ferenc előtt három út áll – írja Vas –: Vagy megreked modorosságaiban, stilizáltan narodnyik díszítéseiben, s akkor fejlődése elmarad, vagy a könnyebbik utat választja és lemond egész stílusigényéről s falusi témaköréről, s alkalmazkodik nemzedéke kialakultabb költőihöz. [Egy pár sorral korábbi mondata alapján Vas itt Benjámin Lászlóra, Aczél Tamásra és Kuczka Péterre utal. – R. G.] Vagy pedig – és ez a legreményteljesebb – elmélyed, leveti felesleges díszeit, s akkor új szocialista költészetünkben külön értékes szín és hang lehet.1

A későbbi művek ismeretében kijelenthető, hogy Juhász biztosan nem lépett rá a fent említett első két útra, és a harmadikra sem úgy, ahogyan azt a jelentésíró elképzelte. A „díszek levetését” illetően ugyanis Vas nem is tévedhetett volna nagyobbat (nem mintha bármi előre sejthető lett volna az első kötet alapján): Juhász Ferenc „érett” költészetének éppen a díszítettség végletekig való fokozása adja egyik leglényegesebb vonását. De mikortól eredeztethető Juhász Ferenc „érett” költészete, és egyáltalán hol és hogyan húzható meg a határ „korai” és „érett” művek között?

A szakirodalom megállapításai alapján már a Szárnyas csikót követő műveken – az egyaránt 1950-ben megjelent A Sántha családon és az Apámon – érzékelhető az elmozdulás az első kötet Bori Imre által „statikusnak” nevezett,2 alapvetően leíró jellegű, helyzetdalszerű versbeszéddel megjelenített világképétől az egyre intenzívebb képiséggel dolgozó szövegépítkezés felé. Angyalosi Gergely – Bodnár György nyomán tett – megfigyelése szerint a „leíró képek” és „víziók” egymásba fűzése, amely „szükségszerűen feltételezi azt a tekintetet, amely látja a láthatatlant, vagyis a »látomásokkal áldott életű« költő nézőpontját”, 3 már a korai művek némelyikére jellemző. Hasonlóan fogalmaz Rónay László is: „[a]z Apámban kétségtelenül a leíró elem az uralkodó, de már itt is feltűnnek [azok] az önálló rétegek, melyek Juhász Ferenc későbbi lírájában teljesen elszakadnak a leírás elsődleges jelentéstartományától, s a realitás másodlagos, a képzelet köreiben kelő elemeit teszik funkcionálisakká.”4 Bori Imre pedig a későbbi Juhász-recepció kedvelt fogalma, a „biológiai látás” korai nyomait regisztrálja az első époszokban, és „Juhász Ferenc eljövendő költészetének »archimédeszi pontja«”-ként, „világ-érzése első megfogalmazásaként” beszél az Apám bizonyos sorairól.5 Egy közelmúltbeli cikkemben – elsősorban a korban meglehetősen rendhagyónak számító szerkezeti felépítése miatt – én is határjelző műként beszéltem az Apámról.6

Érdemes azonban felfigyelnünk rá, hogy az értelmezések legtöbbje – beleértve saját korábbi írásomat is – egy utólag megalkotott szempontrendszer szerint, az „érett” Juhász-líra vélt jellegzetességeinek visszamenőleges felkutatásával és felmutatásával igyekszik megokolni az Apám jelentőségét. Ez az eljárás egyrészt azért problematikus, mert könnyen kitakarhatja előlünk a korai pályaszakasz valódi kontextusát, így például nem igazán ad fogódzót Vas István fent idézett, utóbb tévesnek bizonyult „jóslatának” értelmezéséhez sem. Ezen kívül más, filológiai gyökerű problémák is nehezítik az Apám helyének kijelölését az életműben, amelyek óvatosságra inthetnek bennünket a Juhász-pálya belső tagolását illetően. A műről (rajta keresztül pedig a korai Juhász-líráról) szóló, a hatvanas évektől kezdve megjelenő szakirodalmi szövegek megállapításai ugyanis jelentős részben nem az eredeti szövegváltozat, hanem az évekkel később újraírt változatok valamelyike alapján fogalmazódtak meg – sok esetben olyan, bizonyító erejűnek vélt idézetek elemzésével, amelyeket az 1950-es verzió még nem tartalmazott. (Én is beleestem ebbe a hibába legutóbbi dolgozatomban.) Meglehetősen komoly, egyrészt politikai, másrészt stilisztikai (a „díszítés” fent már érintett kérdésével összefüggésbe hozható), olykor a mű alapszerkezetét is befolyásoló eltérések mutatkoznak az első és a későbbi változatok között. A több lépésben végrehajtott átírás ténye azonban – bár Juhász utalt rá a második szövegváltozatot közlő A tenyészet országa utószavában – mintha elkerülte volna az olvasók és az értelmezők figyelmét.7 Az alábbiakban igyekszem rekonstruálni, hogy az először 1950-ben megjelent mű mikor és milyen stációk érintésével nyerte el kanonikusnak tekinthető formáját. Ennek felderítése reményeim szerint közelebb vihet bennünket Juhász Ferenc fiatalkori költészetfelfogásának pontosabb rekonstruálásához. A szövegváltozatok közötti különbségek arra is rámutathatnak, hogy az „érett” Juhász Ferenc mit tartott átmenthetőnek vagy épp kijavítandónak „korai” alkotásából.

Az Apám 1950 és 1978 között összesen hatszor látott napvilágot: az első, önálló kötetbeli megjelenés után Juhász öt különböző gyűjteményes kötetébe is felvette. Az alábbi kiadásokban szerepel a mű teljes terjedelmében:

1. Apám, Szépirodalmi, Budapest, 1950.8
2. A tenyészet országa. Összegyűjtött versek 1946–1956, Szépirodalmi, Budapest, 1956, 107–156.9
3. Virágzó világfa. Válogatott versek, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 239–286. 10
4. A mindenség szerelme. Összegyűjtött versek 1946–1970. (Első könyv: A szarvassá változott fiú. Ill.: Kass János), Szépirodalmi, Budapest, 1971, 93–141.11
5. Három éposz, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1975, 57–122.
6. Versek és époszok, Szépirodalmi, Budapest, 1978, 85–131. (Juhász Ferenc művei, I.)

A kiadások összevetése alapján megállapítható, hogy az Apám szövegének négy variánsa került nyilvánosságra a jelzett időszakban: az 1950-es első kiadástól (1) kis mértékben ugyan, de különbözik az 1956-os változat (2); ezen alapszik a Virágzó világfa című 1965-ös kötetben közölt, jelentősen kibővített és átalakított változat (3); és ez utóbbinak a finomított, néhány helyen bővített variánsa az 1971-es A mindenség szerelmében közölt szöveg (4), amellyel már megegyezik az 1975-ös és az 1978-as kiadás szövege is. Az ultima manus elve szerint az 1978-as változat tekinthető véglegesnek, mivel az Apám ezt követően már nem jelent meg teljes terjedelmében, csak néhány részletközlésről van tudomásom.12 Kérdés azonban, hogy a műveit előszeretettel átdolgozó Juhász esetében van-e értelme a hagyományos filológiai fogalmak alkalmazásának. Szénási Zoltánnal egyetértve – aki Szabó Lőrinc és Füst Milán példáját említve jut erre a megállapításra – azt mondhatjuk, „ha a későbbi szövegváltozat »kitörli« azokat a poétikai jegyeket, melyek a korábbi alkotói szakaszt jellemezték, a kritikai kiadás szöveggondozója kvázi meghamisítja a költői pálya alakulástörténetét, amennyiben az ultima manus vagy az ultima editio elvek alkalmazásával a későbbi variánst tekinti alapszövegnek. […] Az ilyen esetek mindenképpen indokolhatják a rendelkezésre álló szövegváltozat egyenértékű kezelését, miként azt a genetikus kritika javasolja.”13 Véleményem szerint az Apám variánsaira is egyenrangú szövegváltozatokként érdemes tekintenünk, egy genetikus kritikai kiadás elkészítése – nemcsak az Apámból, hanem a költő más műveiből is – pedig nagyban hozzájárulna Juhász Ferenc poétikai gondolkodásának és e gondolkodás időbeli változásainak érzékeltetéséhez.

Az egyes variánsok közötti különbségeket gyakori szócserék, egy-, két-, vagy akár többsoros betoldások és kihúzások adják (a leghosszabb kihúzás 12, a leghosszabb betoldás 50 soros). A szöveg „evolúciójában” a legnagyobb ugrás a 2. és a 3. variáns között következett be, vagyis a hatvanas évek első felében, a Harc a fehér báránnyal című kötet keletkezése idején. Ennek azért van jelentősége, mert – mint látni fogjuk – az Apám szövegébe ekkor betoldott szakaszok erős rokonságot mutatnak a hatvanas évekbeli Juhász-líra poétikai megoldásaival. Úgy is fogalmazhatnánk, az Apám kanonikus változata az eredeti szövegnek a Harc a fehér báránnyal felőli újraírásaként is olvasható. Ebben a tanulmányban nincs lehetőségem minden egyes módosítás elemzésére, minden szövegváltozat összevetésére. Ezúttal csak a legjelentősebb, legterjedelmesebb, és/vagy az első kiadás szerkezetét leginkább befolyásoló különbségek bemutatására vállalkozom.

*

Az 1950-es és az 1956-os változat közötti különbségek javarészt kisebb-nagyobb stilisztikai javításokban, szócserékben ragadhatók meg. Jellemző például az alábbi módosítás, amely egy semleges stiláris értékű szót vált fel egy „kötőjeles”, jellegzetesen juhászi hapax legomenonnal:

És most a megkövült mézben
ott a szúnyog a középen,
olyan, mintha most is szállna
az áttetsző méz-aranyban,
maga is már kővé válva!14 (1950)

És most a megkövült mézben
ott a szúnyog a kő-méhben,
olyan, mintha most is szállna
az áttetsző méz-aranyban,
maga is már kővé válva!15 (1956)

Az efféle változtatásoknál jelentősebbek a szöveg politikai finomhangolását szolgáló módosítások, amelyeket ugyancsak a 2. változatban hajtott végre a szerző. Nyilván nem szorulnak magyarázatra az 1950-es és 1956-os világpolitikai klíma közötti eltérések – és ezzel párhuzamosan Juhász fokozatos kiábrándulása fiatalkori világképéből –, amelyek indokolhatják az alábbi versszak elhagyását az 1956-os kiadásból, a Kezek című, a felszabadító szovjet katonák 1945-ös érkezésére visszaemlékező ének végéről:

Ezek a kezek azt mondták:
„szabadság, föld, kenyér, béke.”
Ezek a kezek azt mondták:
„munka s boldogság cserébe.”
Ezek a kezek azt mondták:
„Sztálingrád, élet kalásza!”
Ezek a kezek azt mondták:
„Párt, a jövőnek kovásza!”
Ezek a kezek azt mondták:
„Lenin, jövőnk teremtője!”
Ezek a kezek azt mondták:
„Sztálin, a béke jövője!”16 (1950)

Hasonló okból különbözhet az apa utolsó szavait megörökítő versszak 1950-es és 1956-os változata is a Vergődés című énekben:

„Botom tedd a koporsómba,
tudod, amit még te hoztál…”
„Engemet már nagyon várnak…”
„…a Pártot soha… Hazádat…”17 (1950)

„Botom tedd a koporsómba,
tudod, amit még te hoztál…”
„Engemet már nagyon várnak…”
„Tüdő, szappanhab leszárad…”18 (1956)

Mint említettem, Juhász utal rá A tenyészet országa utószavában, hogy bizonyos korai műveit átdolgozta a gyűjteményes kiadás kedvéért, sőt az Apámat is megemlíti, a módosítások mibenlétéről azonban nem ad felvilágosítást. Bővebben beszél viszont A Sántha család átírásáról:

A verseken, főleg a kötet első részében, javítottam. Így a Szárnyas csikó versein, A Sántha családon, az Apámon. Ez szuverén költői jogom és kötelességem. Nagyobb javítást A Sántha család című elbeszélő költeményen végeztem. Hosszú tűnődés után jutottam arra a gondolatra, hogy A Sántha családot ki kell javítani, akármilyen fájdalmas és nehéz is. Minden magyarázkodás helyett egy hasonlatot hozok az állapot érzékeltetésére: végre kellett hajtanom a műtétet, de úgy, hogy a szervezet ne változzon meg, s az operált életképes legyen, mint a pajzsmirigybetegeknél. Strúma-operációt igényelt a mű, pajzsmirigy-túltengése volt, s ez a betegség az idő múlásával életképtelenné tette. Tehát: a túlnőtt, megduzzadt pajzsmirigyből ki kellett vágnom annyit, hogy a szervezet anyagcseréje egészséges legyen, az éposz neme, jelleme se változzon, hamva is megmaradjon, hite és ifjúsága.19
A Sántha család „kijavításáról” elmondottak az Apámra is igazak lehetnek, amennyiben a korai ötvenes évek világnézeti és szóhasználati paneljeit a művet hat évvel később „életképtelenné” tevő betegség okozóinak tekintjük.

Az igazán jelentős, nem annyira politikai, mint inkább esztétikai indíttatású javítások a következő, az 1965-ös Virágzó világfában megjelent változatban mentek végbe. A gyakori szócserék, stilisztikai változtatások mellett összesen öt jelentősebb eltérés található az első két, valamint a harmadik szövegváltozat között. Az első egy négysoros betoldás, amelyben „a szívből kinőtt” „rozsda-szőrű kórócsontváz” metaforájára érdemes felfigyelnünk mint az 1950-es szöveg stiláris rétegzettségétől idegennek ható képre:

Ó, negyvennégy éves halott,
te tűnődő gyerek-férfi!
Rozsda-szőrű kórócsontváz
a szívemből mért nőttél ki? 20 (1965)

A második lényeges és jellemző módosítás a korábban már idézett szúnyog-hasonlat háromsoros „továbbfejlesztése”, amely egyébként további négy sorral bővül majd a véglegesnek tekinthető, 1971-es szövegváltozatban. Ebben az esetben a vers ornamentikáját és motívumkészletét egyaránt befolyásoló változtatásokkal van dolgunk. A betoldott hüllő-hasonlat („mint egy homlokból nőtt gyík-kéz”, majd „két homlokból-nőtt gyík-kéz”) önmagában is árulkodó, hiszen Juhász nem használt még efféle képeket az 1950-es évek elején – az Apám első változata nélkülözi a további betoldásokban is központi szerepet kapó hüllőmotívumot.

És most a megkövült mézben
ott a szúnyog a kő-méhben,
olyan, mintha most is szállna
az áttetsző méz-aranyban,
maga is már kővé válva!21 (1956)

És most a megkövült mézben,
ott a szúnyog a kő-méhben,

olyan, mintha most is szállna,
koponya toll-bóbitája:
mint egy homlokból nőtt gyík-kéz,
síron kristály-pikkely cédrus,
az áttetsző méz-aranyban,
maga is már kővé válva!22 (1965)

És most a megkövűlt mézben,
ott a szúnyog a kő-méhben,
olyan, mintha most is szállna,
koponya toll-bóbitája:
mint két kőpihe-kőrózsa,
aranydrótfésű-tölgylevél,
mint két homlokból-nőtt gyík-kéz,
síron kristály-pikkely cédrus,
iker sárga pikkelypamacs,
két kristályszálka-halcsontváz,
az áttetsző méz-aranyban,
maga is már kővé válva!23 (1971)

A hüllőmotívum egy hosszabb betoldásban is megjelenik, amely az apa szenvedéseit részletező Vergődés című énekben kapott helyet. Megfigyelhető a különböző képzetkörök egymásra csúsztatásának szintén jellegzetesen juhászi módja (amely az első változatban még sokkal visszafogottabb módon mutatkozott meg): a szenvedő test a halált magában hordó entitásként („Háta, mint besüppedt sírdomb”, „Ránőve a halál szárnya”) jelenik meg, amely növényszerű attribútumokat is magán visel („hímezte rá virágait”, „rózsaszínű sebhely-páfrány”). A „fekete-fogsorú fésű” metafora „fogsor” tagja motiválja a már ekkor is rendkívül bonyolult „képtorlasz”24 eltolódását a fog, száj, harapás képzetkör felé. A szenvedő testet barázdáló sebhelyek „virágszerűsége” újabb jelentésárnyalattal bővül, a hát előbb maga válik egy „fogatlan száj” hasonlítottjává, majd az asszociációs lánc mentén fejlődő képbe a „lápba-sűllyedt ország” közéleti utalását követően kapcsolódik az említett hüllőmotívum („mint akit / krokodílus harapott át: / Ragadozó-Magyarország, / Krokodílus-Magyarország!”).

Amikor kiült a napra,
messziről könnyezve néztem,
ült, derékig meztelenűl
a gyógyító napsütésben.
Háta, mint besüppedt sírdomb:
piros kagylóhéj-horpadás.
Ránőve a halál szárnya:
fekete-tollú forradás.
Mert egy óriási sebhely
hímezte rá virágait,
az elmúlás ráhelyezte
tüskés vérkorall-ágait.
Lapockától a csípőig
rózsaszínű sebhely-páfrány,
fekete-fogsorú fésű
nőtt a horpadás határán.
Ó, iszonyú fogsor-nyomok,
ó, elmetszett-tollú bordák,
mint fogatlan száj az a hát,
mint egy lápba-sűllyedt ország!
Féltüdejű viasz-virág,
kétéltű ős. Ült, mint akit
krokodílus harapott át:
Ragadozó-Magyarország,
Krokodílus-Magyarország!
Jaj, fuldoklás, jaj féltüdő!
Jaj, hűtlen szerszámok, dolgok!25 (1965)

Az apa halálának egyetemes érvényű, „Ragadozó-Magyarország” határain is túlmutató, már-már világmagyarázatként értelmezhető elbeszélése kevéssé jellemezte az 1950-es és 1956-os szövegváltozatokat. Az Apám ilyen módon való olvashatóságát nagy mértékben köszönheti a hangsúlyos biblikus utalásoknak, amelyek viszont csak az 1965-ös változattól kezdve találhatóak meg a műben. Az alábbi hosszú betoldás – ahogy arra Rónay László rámutat tanulmányában – a Jelenések könyve több szöveghelyét is felidézi:

Mi lett belőled óriás
zöld-szárnyú fekete cédrus!
Gyöngykagyló-kérgű ágaid
a habos eget tartották,
zöld vas-szövevény szárnyaid
világ tüdején a bordák.
Félvállasan meggörnyedtél,
hátad jobbfele behorpadt,
bordáival olyan volt, mint
denevér esernyő-szárnya.
Mintha hordanál keresztet:
válladon a világ fája.
Láthatatlan gyökerével
kapaszkodva szívbe, májba,
hátadból kinőtt a halál
égigérő üvegfája.
Üveg-lombja űrben reszket,
benne madarak, angyalok,
sasok, keselyűk és pávák,
sármányok, harkályok, csókák.
Levelei: ősök arca,
bajszos anyókák, apókák.
A százezer ősarc-levél,
mint kép a tiszta szobában
ünnepélyesen kifakul
keretezett mosolyával.
Ott fészkel a sárkány-csikó,
a rák-sógor, hüllő-testvér,
gomolyog ős-gyöngykorbácsod.
Ágain a jelenések,
arany-kürtökkel ítélő
aranyszárnyú véres kések.
Lombjaiban hét mennydörgés,
hét csillag, hét gyertyatartó,
ott a harag hét pohara,
három jaj, hét trombitaszó,
a tizenkét pecsétes könyv,
s a könyvet-megevő János.

Ott ül a négy lelkes állat,
sír a fehér ló, veres ló,
nyihog a sárga halál-ló,
üvegtenger partján zokog
titok-arcú asszony-csorda,
s a hét-szemű bárány körül
isten-hárfás angyal-horda.
Nem csoda, hogy meggörnyedtél,
ha cipeled a világot,
csontváz-arcú csontszárnyakat,
óriás gyökér-keresztet.
Mi lett belőled, te árva?26 (1965)

Rónay részletesen elemzi ezt a különösen nagy erejű verses látomást, gondolatmenete végén pedig ekképp magyarázza János jelenéseinek megidézését: „Egyetlen ember is a teremtés csodája: ő is magában hordja a beteljesedés ígéretét és igézetét. Ez az Apám kollektív vezéreszméje, s ezt a morális üzenetet hordozza Juhász Ferenc nagy, mitologikus látomása, mely az individuum életét és halálát kollektív mércével méri, ahogy az egyén életét, munkáját is gyökérrendszerével, a világban való továbbgyűrűzéseivel ábrázolja.”27 Meggyőzőnek tartom Rónay László érvelését, aki arra is kitér dolgozatában, hogy a Jelenések könyve Juhász későbbi költészetére is komoly hatást gyakorolt. Nem mehetünk el azonban szó nélkül amellett, hogy ezek az utalások hiányoztak az első két kiadásból, vagyis az Apám 1950-es és 1956-os változatai, valamint az ekkori Juhász-líra kapcsán még nem beszélhetünk a Jelenések könyve szövegszerűen kimutatható hatásáról.

Az utolsó hosszabb 1965-ös betoldás – mintegy ötvözeteként az eddigi kiegészítéseknek – az „ősvilág” képzetkörének és a biblikus hagyomány egymásra íródásának kitüntetett szöveghelye. A „halál egyszülött fia”, a „gyötrött Veronika-kendő”, a „megváltó- halhatatlan” és „megváltó-megválthatatlan” sorok egyértelműen a jézusi szenvedéstörténettel állítják párhuzamba az apa haláltusáját.

Én csak ültem az ágyszélen,
nagy léggyökér-kezét néztem,
az óriás üveg-pókot,
légbe-mozgó üveg-ágat,
óriás tarajosgőte
gumikezéhez hasonló
kezét néztem, ahogy száradt.
A nagy-körmű halál-ollót.
Kezére a készülődés
celofán-kesztyűket húzott.

Én csak ültem az ágyszélen,
benne már a halált néztem,
a halál egyszülött fiát,
a fűgyökeres koponyát.
Néztem verejtékes haját,
izzó kristály-kehely-szemét,
fekete-kérgű fogsorát.
Magát mikor kitakarta
létemben-reszketve néztem,
szalmából-font bábú-ember
feküdt a verejték-fészken,
lüktető óriásgyík-bőr:
törékeny sejtcsipke-ruha,
hártyával-bevont üresség,
a négy fölfújt pikkely-kesztyű,
s a dobogó hártya-toka.

Jáde-gyökér-csokor volt ő,
óriás-denevér csontváz,
denevérszárny-csontkezei,
mint óriás-madár lábak.
Néztem, az alkonyi zöld űr
gyötrött Veronika-kendő:
apám vér-arcát mutatja,
a megváltó-halhatatlant.
Megváltó-megválthatatlant.
A halálod, s a halálom.
Az alkony vad, véres álom:
apám eltorzúlt vér-arca
végigcsorog a világon.

Jaj, hogy kimondani mertem!28(1965)

Megjegyzendő, hogy a Veronika-kendő motívuma az Apám egy másik szakaszában is felbukkan, amely viszont már az 1950-es változatban is megtalálható. Az óriási súlyokat cipelő apa és a krisztusi passiótörténet párhuzama itt is adott, a beszélő azonban egy érdekes megoldással éppen e párhuzam tagadásával idézi fel a bibliai történetet.

Tíz éven át más szennyesét
cipelgette ferde vállán,
tíz éven át a hó-tisztát
vitte hajnalonta vissza.
Ötvenkilós csomagokban,
köhögetve és szuszogva.
Nem volt az a törülköző,
nem volt Veronika-kendő!

Nem Krisztus vér-harmat arcát
mutatták a gyűrött rongyok.
Munkások vérétől foltos
kezet törültek azokba.
Anyám meg csak mosta, mosta…29 (1950)

Összességében elmondható, hogy az Apám 1950-es változata még jóval kevesebb formabontó, a későbbi Juhász-lírát megelőlegező költői képet vonultatott fel, mint az 1965 után publikált variánsok, valamint a személyes történet egyetemes tragédiaként való elbeszélése sem jellemezte ilyen mértékben az eredeti szöveget. Mindez persze nem von le a mű első kiadásának értékéből, sőt el tudok képzelni olyan olvasót, aki a stilisztikailag sokkal homogénebb ősszöveget tartja sikerültebbnek. Az „érett” Juhász-líra nyomai azonban jóval kisebb arányban vannak itt jelen, mint ahogy azt a későbbi gyűjteményes kiadások alapján gondolhatnánk, vagyis az Apám „átmeneti” műként való olvasása legalábbis újragondolást igényel.

Írásommal nem az esztétikai ítéletalkotás volt a célom, hanem hogy felhívjam a figyelmet az át- és újraírás jelentőségére Juhász Ferenc költészetében. A filológiai problémák mellett alkotásmódszertani kérdéseket is felvet az Apám szövegváltozatainak meglepően nagy száma, és tudható, hogy nem ez az egyetlen Juhász-mű, amely többféle verzióban hozzáférhető. Egy lehetséges magyarázatként és befejezésül hadd idézzem Juhász Ferenc utószavát 1971-ben megjelent gyűjteményes kötetéből:

[M]ost már tudom: a mű csak a halállal végleges. Csak a halállal befejezett. Munkáim új kiadásaiban mindig javítottam verseimen: ami változtatni- valót éreztem: megváltoztattam, ami javítani- valót: kijavítottam! Én nem szégyellem ezt a költészet-módszert, vagy munka-folyamatot. A befejezettség, a megelégedettség része sohase volt költői és emberi természetemnek. De mindig a kemény ítélet, a tevékeny szorongás, a konok izgalom. […] A jövő-idő embere, ha egyszer ráhajol sárrá-olvadt szívemre, könyveimben ha tűnődve lapoz, megérti majd költői létem természetét, megérti tán: mit miért tettem.30

—

1 Vas István lektori jelentése Juhász Ferenc Szárnyas csikó című kötetéről, PIM Kt., V 3819/99/1–4.
2 Bori Imre, Tenyészet és értelem I., Híd, 1965, 1188.
3 Angyalosi Gergely, A „láthatatlan természet” költői képei. Juhász Ferenc lírája az ötvenes évek első felében = Uő, A minta fordul egyet, Kijárat, Budapest, 2009, 94.
4 Rónay László, Élet és halál Juhász Ferenc lírájában, Alföld 1982/3., 53.
5 Bori, I. m., 1197.
6 Reichert Gábor, A fiatal Juhász Ferenc és a „társadalmi megrendelés”, Élet és Irodalom 2018. augusztus 17., 13.
7 Bori Imre Juhászról írott nagy tanulmánya végén röviden kitér néhány vers átdolgozására és ezek jelentőségére a Virágzó világfa című kötetben, de az Apámról ő sem tesz említést. Bori Imre, Két költő, Fórum, Újvidék, 1967, 158–161.
8 A továbbiakban: Apám 1950.
9 A továbbiakban: Apám 1956.
10 A továbbiakban: Apám 1965.
11 A továbbiakban: Apám 1971.
12 Juhász Ferenc, Apám (Részlet: Tíz év) = Uő, Kozmosz-magány. A szerző válogatása életművéből, Trikolor, Budapest, 1998, 7–15.; ill. Juhász Ferenc, Apám (Tíz év. Részlet) = Uő, válogatott versei, Unikornis, Budapest, 1999, 9–16.
13 Szénási Zoltán, Teória és praxis. A szövegkiadás elmélete és gyakorlata Magyarországon – az elmúlt harminc év, It 2018/4., 349–350.
14 Apám 1950, 34.
15 Apám 1956, 133.
16 Apám 1950, 51.
17 Apám 1950, 62.
18 Apám 1956, 154.
19 Juhász Ferenc, Utószó = Uő, A tenyészet országa. Összegyűjtött versek 1946–1956, Szépirodalmi, Budapest, 1956, 707. (Kiemelés az eredetiben.)
20 Apám 1965, 255.
21 Apám 1956, 133.
22 Apám 1965, 262–263.
23 Apám 1971, 117.
24 Rónay, I. m., 48.

25 Apám 1965, 280–281. Ez a szövegrész bizonyítékul szolgálhat az Apám 1965-ös újraírása és az ugyanebben az évben megjelent kötet, a Harc a fehér báránnyal közötti kapcsolatra is. A kötetet záró Történelem című hosszúvers egyik, ugyancsak az apára való emlékezésnek szentelt szakasza ugyanis feltűnő hasonlóságot mutat a fenti idézettel. Hogy csak a legszembetűnőbb részt említsem: „Mellkasában elrothadt Magyarország. / Bordái közé fehér liliomot / tűzött a kórság. / Hátán a csípőig-fölmetszett hús-karéj / úgy forrt össze, mint hatalmas görbe pirosfogú fésű, / kő-erezésű. / Mint akit csőrfejű óriás-ősgyík harapott át, / kő-kesztyűs kezével összelapítva a könnyű bordát. / Láthattad a kúp-fogsorok benőtt-virágú kék kráter-sorát: / hüllő-Magyarország, Tyrannoszaurusz-Magyarország!” Juhász Ferenc, Történelem = Uő, Harc a fehér báránnyal, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 143.

26 Apám 1965, 279–280.
27 Rónay, I. m., 51.
28 Apám 1965, 283–284.
29 Apám 1950, 31.
30 Juhász Ferenc, Utószó = Uő, A mindenség szerelme. Összegyűjtött versek 1946–1970 (Második könyv: Titkok kapuja), Szépirodalmi, Budapest, 1971, 923.