Szarka Károly: Kivilágosodik körülöttünk
A Fiatal Írók Szövetségének tábora, Szokolya, 2019. július 17-21.
Ez a hetedik FISZ-táborunk, mondja nekem Csombor Rita, én meg elkezdem számolgatni az éveket, és a végén igazat kell adnom neki. Sosem tudtam úgy tudósítani az évekig Visegrádon, a Mogyoró-hegyen, újabban pedig Szokolyán, a Királyréten töltött júliusi napokról, hogy ne legyen az események leírásában legalább valami minimálisan személyes, és egy idő után a valószínűleg népbetegségnek számító nosztalgia is szerves részét képezte ezeknek a beszámolóknak. Szóval ezzel kezdem most is.
A tavalyi volt az első táborom, amikor csak szombatra ugrottam be, mint aki megöregedett, és nehezebben viseli a komfort hiányát meg a tömeget és a zajt maga körül, idén viszont másfél napot is vállaltam, gyakorlatilag ingázva Budapest és Szokolya között. Ágyat most is csak szombatra foglalok, és bár csütörtök délután még a szerkesztőségben ülök, nem megyek haza onnan: szendvicset veszek magamnak, meg pár doboz sört, felszállok a Kismaros felé tartó vonatra, Kismaroson pedig rohanok a szokolyai busz megállójába, hogy pár órát a táborban tölthessek. Ez meg olyan, mintha az előző évi öregedésem után visszafiatalodtam volna, bár sehol sem vagyok Borsik Mikihez képest, aki az utolsó buszról lemaradva képes éjszaka gyalogolni az erdőben.
Csütörtökön éppen a főműsoridős program végére esek be: Szirák Péter beszélget Bereményi Gézával. Csak annyit hallok belőle, hogy Bereményi egyik anekdotát a másikba fűzi, és a végén megjegyzi még, hogy amit nem jegyeztünk le és elfelejtettünk, arra nem is volt érdemes emlékezni. Jól hangzik, én is sokat gondolkodom ezen, és továbbra sem tudom eldönteni, hogy igaz-e. A korábbi FISZ-táboraimból például sokkal kevesebbre emlékeznék, ha nem írtam volna róluk, amit viszont elfelejtettem volna a beszámolók nélkül, az – Bereményi állításából kiindulva – nem is lett volna méltó a megírásra, szóval feleslegesen tudósítottam. És ez elmondható bármilyen szövegről, ami a jelent vagy az egészen közeli múltat próbálja megragadni, nem sejtve, hogy évekkel később mi lesz belőle lejegyzésre érdemes.
Ez a gondolat szerencsére nem szomorít el túlzottan, sőt különösen vidám hangulatban és iszonyatos gyorsasággal telik az este. Bödecs Lacival, Krizsai Fruzsinával, Nyerges Gábor Ádámmal és Zelei Dáviddal az év szelfijét készítjük el, legalábbis Nyerges szerint, bár én is elégedett vagyok vele, meg a lájkok is záporoznak, amire viszont nem nagyon tudok figyelni, mivel a tervek szerint összesen két és fél órába kellene belesűrítenem, hogy mindenkivel üdvözöljük egymást és váltsunk pár szót. Szokolya ugyanis el van vágva a világtól, mert hiába fekszik mindössze egyórányira Budapesttől, este fél kilenc után már nem jár arra se busz, se kisvasút.
Erről beszélgetünk Pataki Viktorral, aki a hozzám hasonló ingázók, későn érkezők és korán távozók fuvarozója, sőt megmentője, sőt védőszentje. Rajtam is megkönyörül, elvisz Kismarosra, ahonnan éjfél előtt még indul vonat Pestre, így pár órával tovább maradhatok. Az úton egyébként előttünk vág át egy szépen megtermett szarvas – nem irigylem az éjszakai vándorok erdei kalandjait. A csütörtöki villámlátogatásom után szombaton térek vissza, és az utazás után jólesik a csobbanás: Górász Petivel és Keresztes Adrival lehűtjük magunkat a medencében, ráadásul hagyom, hogy Gondos Mária Magdolna, vagyis Tücsi, illetve Gerőcs Peti rólam is sztárfotókat készítsen, ahogy a többi táborozóról.
A nap igazi sztárvendége persze Háy János, akinek Varga Betti tesz fel izgalmas kérdéseket, és izgalmasak a válaszok is. A legutóbb megjelent könyve, a Kik vagytok ti? mellett olyan általános problémák merülnek fel, mint az írói szerep, az írói őszinteség vagy a saját élmények felhasználása és a távolítás közötti egyensúly. Ki tudja, ha nem írnám meg ezt a beszámolót, talán akkor is emlékeznék arra a gondolatmenetre, hogy aki bizonytalanul mozog egy adott helyzetben, és, mondjuk, izzad a tenyere, annak baromi ijesztő lehet, ha olyanokkal találkozik, akik lazán és magabiztosan veszik ugyanazokat az akadályokat.
És akkor következik még Fischer Botond Tavasz lesz, Corina című novelláskötetének bemutatója Sárkány Tímea moderálásával, aztán a tábori szombatesték bulihangulatát órákra lefojtó Szövegpokol, vagyis a szemináriumok résztvevőinek maratoni hosszúságú felolvasása. Most is kilenctől éjfélig tart, és hiába hallgatok bele, ennyi ideig lehetetlen koncentrálni. Vagyis nem az, Korpa Tamás és Urbán Bálint legalábbis végig megőrzik a lelkesedésüket porondmesterként. A végére én fáradok el helyettük, és az ébren maradásért küzdve üldögélek egy kanapén, amikor Harag Anita berángat a tánctérre. Sikeresen át is esek a holtponton, és onnantól nincs megállás. Hajnalban Simon Bettinával és az erdei sétát szerencsésen túlélő Borsik Mikivel nézzük, ahogy kivilágosodik körülöttünk.
A szerző fényképeivel.
fotó: Gerőcs Péter
Szarka Károly (1984, Mosonmagyaróvár)
Mosonmagyaróváron született, Budapesten él. A Noran Libro Kiadó szerkesztője, mellette szabadúszó újságíró, tagja a József Attila Körnek és a Fiatal Írók Szövetségének. Első regénye, Az én hibám tervéért 2017-ben Móricz-ösztöndíjat kapott.