Hegedűs Norbert filmkritikája

Felnőttként lebegni: Az – Második fejezet

Két évvel az Az gigantikus sikere után megérkezett a folytatás. Nagyobb büdzsével, sztárokból álló szereplőgárdával, több vér és rettegés ígéretével. Lássuk, milyen lett!

A Vesztesek felnőttek, és többnyire el is felejtették, mi történt velük azon a nyáron. Ahányan vannak, annyifelé szakadtak, egyedül Mike maradt a poros kisvárosban. Csakhogy a végzete elől senki nem menekülhet, Derry mélyén felébred a szörnyeteg, akit a legutóbbi alkalommal nem sikerült teljesen elpusztítani. 27 évvel később az egykori Vesztesek kapnak egy telefonhívást, ami után maguk sem értik, miért, de elemi rettegés lesz úrrá rajtuk. Mike emlékezteti gyermekkori barátait, hogy valaha tettek egy esküt, hogy ha a bohóc visszatér, ők is ott lesznek, és megállítják. Bill, Bev, Richie, Eddie, Stanley és Ben számára úgy tűnik, nincs választás: haza kell térniük, hogy szembenézzenek a visszatérő Pennywise-szal.

Az első rész sikerének köszönhetően a rendező Andy Muschiettinek nem kellett spórolnia a castingon. Így sikerült olyan sztárokat elnyernie, mint James McAwoy, Jessiaca Chastain, vagy az egyre népszerűbb, és tehetségéről lépten-nyomon tanúbizonyságot tevő komikus, Bill Hader (aki a film poénjainak túlnyomó többségéért felel). Bill Skarsgard is visszatér Pennywise szerepében, valamint az első rész gyermekszínészeit is láthatjuk. A Második fejezettel valami mégsem stimmel.

Folytatást írni sohasem hálás feladat. Még akkor sem, ha a két film együtt alkot kerek egészet, és a történet alapjául szolgáló könyvből bármikor meríthetünk. Két évvel ezelőtt az Az hatalmas sikere kicsit meglepő volt. Stephen King könyveinek filmadaptációi híresek a hatalmas buktákról, itt viszont valahogy minden összeállt: az alkotók remekül bántak az alapanyaggal, tökéletesen kiegyensúlyozták a horrort a drámával és a komédiával, és mesterien lovagolták meg a nyolcvanas évek iránti nosztalgiahullámot (ld. még: Stranger Things). A Második fejezet sajnos emiatt irreális elvárásokkal szembesült, ráadásul sokkal rövidebb idő alatt kellett, hogy elkészüljön.

Két, egymás ellen ható erő érvényesül végig a filmben, melyeket mindenki felismer, aki felnőttként messzire szakadva valaha hazalátogatott a szülővárosába. Egyrészt a visszatérés nosztalgiája, rácsodálkozás a régi helyekre a gyermekkor szépségeinek felelevenítésével. Ezzel párhuzamosan azonban előtörnek a fiatalkori traumák is, a gyermekként elkövetett hibák, az első csalódások, félelmek – legtöbbjük esetében szerencsére nem egy vérengző bohóc képében. A film egyik nagy erénye, hogy ezt az érzést remekül tudja közvetíteni, így a Derrybe visszatérő Vesztesekben olykor-olykor mindenki magára ismerhet.

Nem véletlen, hogy a film legerősebb jelenetei azok, mikor a felnőtt színészeinket mutató kamera egy snitten belül átvált a 27 évvel ezelőtti képre, a gyermekkori emlékekre. Nem lenne igazságos azt mondani, hogy az első film gyermekszínészei lejátsszák a felnőtteket a vászonról, inkább csak arról van szó, hogy mikor őket látjuk, ösztönösen elfog minket a nosztalgia. Egy egyszerűbb, jobb, nyugodtabb világ iránt, ami egykor a fiatalkorunk volt – hogy a film ezt a mechanikát minden esetben működtetni tudja, nagy eredmény.

Ráadásul Pennywise a gyermekkor szörnyetege. Persze a felnőttekre is fenyegetést jelent – ezt látjuk is a filmben – de nem véletlen, hogy a túlvilági szörnyeteg a gyerekekre vadászik, mondván, a ő félelmük még „tiszta“. A felnőttlét komplex félelmei, permanens stresszhelyzete és folyamatos rohanása mellett egy vérengző bohóc egy átlagos hétfőn nem biztos, hogy bejutna a top 10-be.

A film hibái többé-kevésbé mind visszavezethetők a választott formátumra. A könyv ugyebár párhuzamosan meséli a gyermekek és a felnőttek történetét, míg a film ezt külön-külön teszi meg. Ezzel a megoldással az a probléma, hogy a Második fejezet arra kényszerül, hogy lényegében elismételje az első film történéseit. Míg a felnőtt szereplőink Derryt járva próbálnak visszaemlékezni arra, hogy mi is történt velük azon a bizonyos nyáron, mi, a nézők ezt pontosan tudjuk. Tudjuk, hogy valahol ott vár rájuk egy acsarkodó szörnyeteg, tudjuk, hogy találkozni fognak vele és – sajnos – nagyjából azt is tudjuk, hogyan fog lezajlani a végső küzdelem. Persze, van néhány újdonság: a visszatérő emlékek tovább árnyalják a már megismert szereplőket, megtudjuk, honnan érkezett Az, hallunk egy érdekes történetet a Chüd-szertartásról, és persze a bohóc változatosabbnál változatosabb formában próbál végezni főhőseinkkel. A baj az, hogy már ismerjük a képletet: igen, a szörnyeteg ijesztő, de mikor már tizedszer kezd el fogait meresztve rohanni a kamera felé, nem félelmet érzünk, hanem unalmat. A könyv ezt az egészet kikerülte a párhuzamos történetmeséléssel. Az olvasó a Derrybe visszalátogató Vesztesekkel együtt fedezte fel a várost, és velük együtt szerezte vissza az emlékeket – így nem voltak üresjáratok.

Persze a filmes formátumnak vannak előnyei is a könyvvel szemben, ezt pedig az alkotók gátlástalanul ki is használják. Akinek jó szeme van az ilyesmire, számtalan utalást találhat korábbi horrorklasszikusokra (Ragyogás, A dolog stb.), több az akció és Pennywise ijesztgetései (különösen a végső csata) grandiózusabbak, mint valaha. És persze ne feledkezzünk meg Stephen King cameójáról sem, ami számomra kétségtelenül a film egyik csúcspontja volt. Zseniális az egész jelenet, melyben a házsártos bolttulajdonos egy kisebb vagyont kér egy ócska bicikliért a sikeres íróvá vált Bill-től, és nem lepődnék meg, ha King saját, hasonló élményén alapulna.

Szóval, jó lett a Második fejezet? Igen, érdemes megnézni. De aki csodát vár, csalódni fog – ahogy felnőttként átélt kalandok soha nem érhetnek fel a gyermekkor élményeihez, úgy a Második fejezet is csak halványabb folytatása lett az elsőnek. 

Hegedűs Norbert (1987, Rimaszombat)

Szerkesztő, kritikus.