Szepesi Kornél: Irodalom és álarc I. / Erőfölény

Szymon Burza felvétele

Az ütközéskor tértem magamhoz. Olyan hangja volt a metrókocsinak, mint mikor egy ajtót berúg valaki. Addig csak a reggeli vegetatív állapotban ültem két asszony közé szorítva. Aztán hirtelen a szék alá borultam. Egy nő sikoltozott, a szájából kibuggyanó vér elmaszatolódott világoskék blézerén. Kitört az egyik metszőfoga. Kiszökött testemből a vér. Mozdulni sem tudtam. Arra gondoltam, megnyugtathatná valaki a nőt. Égett vezetékszag terjedt, a fény alig pislákolt, csak a falból kiszakadt kábelek szikráztak az alagútban. Újra az ütközés pillanatára gondoltam, arra a hangra, mikor fadeszkák szakadnak be vagy az ember feje, ha hirtelen erőhatás éri. Elkezdtünk kimászni az ablakokon. Az a szőrmekabátos asszony támaszkodott a vállamra, akivel később együtt futottam fel a fényre. Egészen a Lehel téri megállóig cipeltem, sántított, elhagyta egyik magassarkúját. Szőrmekabátja ujjába fúrta arcát még akkor is, mikor a levegőre értünk. Színes füstfüggönyök, már nem a metróból, a felszínről, szurkolói pyrotechnika, olyan, amit a focimeccseken is használnak. Tömegesen szaladtak el mellettünk, maguk mögé taszigálva minket. Falragaszok az oszlopokon, a jelzőlámpákon, még a leégett autók roncsaira is ragasztottak belőlük. Politikusok bárgyú mosollyal, szemük ollóval kivágva, obszcén szövegekkel, szájukban filccel pingált szőrös fasszal. Vöröslött az úttest. Talpunk alatt ropogtak az üvegek szilánkjai. Vörösbor szaga vegyült a levegőbe. Felkelőkre tippeltem, símaszkos férfiakra és amazon testű nőkre, kezükben üvegekkel és gránátokkal. De semmi ilyet nem láttam. Aki egyik oldalon terrorista, a másikon szabadságharcos. A szőrmekabátos asszonyra pillantottam. Karját hasán fogta össze, állt, mint aki buszra vár, egészen megnyugodott. Kitört a kurva forradalom, gondoltam, de nem volt erőm ordítani neki. Emelkedett a pulzusom, kapkodtam a levegőt, éreztem, az aszfalt nyomja fel a meleget arcomba, borpárlattal tölti meg az orrom, a szám, a tüdőm. Gyűlt bennem valami, de nem akart a felszínre törni. Körülnéztem, a szőrmekabátos asszony addigra már eltűnt. A nappali fény mesterségesnek hatott, mintha színpadi megvilágítás lenne. A házak ablakait betörték, a kapuk kitárva. Ebben a hőségben miért hord valaki szőrmekabátot? Hirtelen az ütköző metrókocsik hangja szakított el mindentől. Sötétbe borult a világ, a dobhártyámba szúrós fájdalom hasított.

Aztán reggel az autómban térek magamhoz. Cseng a fülem, araszolok a Hungárián. Az autó órájára pillantok. A főnököm hív, nem érek be tízre sem, úgyhogy kinyomom, inkább a rádióra koncentrálok. A választások folynak a csapból is, kinn tűz a nap, az aszfalt tolja fel a meleget az arcomba. A kocsisor alig halad, a szemüvegem bepárásodott, marja a gyomrom az erős kávé. Fekélyre nem javasolta az orvos, de nélküle nem tudnék életben maradni. Messze van még az iroda, lehúzom az ablakot, inkább a benzingőz, vissza üresbe, nem haladunk.

Egy órával később megérkezem a munkába. Fél perccel később egy két lyuk közé szorult göndör fanszőrszálat próbálok egy gyenge húgysugárral letuszkolni a piszoárba. Mikor a főnököm beviharzik, kerülöm a szemkontaktust, erőltetem a hugyozást, de annyira csíp, hogy félek, kiül az arcomra. Az érkezése kizökkent, újra visszaoson a szőrszál a lyukból. A főnököm lehúzza a sliccét, és mielőtt vizelni kezdene, egy kövér slejmet hintáztat a piszoárba. Nem mond semmit, én számolok magamban. A csend maró érzés a torokban, feltörekvő sav, melyet legszívesebben kiköpnél, de mégis inkább visszanyelsz. A főnököm ért ehhez. Érti a drámát. Ha kutya lenne, már biztos mindenkit megbaszott volna az irodában. Ekkor rám pillant, mintha hallaná a gondolataim. Derék alá téved a tekintete, én a plafont figyelem, mintha nem is látnám. Nem hozza fel a késést. Kiviharzik a mosdóhoz. Elhúzom a bíbelődést a cipzárral, ne kelljen együtt kezet mosnom vele. Megvárom, amíg csukódik kinn az ajtó, csak utána merészkedem ki. Kijövet látom, levizeltem magam, így ugyanoda törlöm a kezem, ezzel leplezem. Az osztályos titkárnő éppen érkezik, kemény zsírréteg borítja a könnyű nyári ruha alatt. Zsófi. Vagy Linda? A szűk vörös szoknyában kocsonyaként reng hájas farpofája. Ritkán találod őt a helyén, ha netalán mégis, mereven a monitorra mered, jobb kezével az egeret, ballal a húsos csöcsei közül a kövér koszlabdacsokat görgeti. A gyűjteményt hurkás ujjai hegyével finoman pöcköli. Megpróbálom a tegnapi napom feleleveníteni. Nem emlékszem, mikor mentem haza, vagy egyáltalán megtettem-e. Még a ruhámra se emlékszem, hogy a héten lecseréltem volna. A nyomtatóból kiszedem a papírokat és az iratmegsemmisítőbe helyezem. Rajta nagy piktogram: soha ne használja a gépet nyakkendőben! Az emberekre gondolok, akik miatt ezt rátették. Soha nem hordanék nyakkendőt. Ebédidőben egy közeli plázában eszem kínait. Itt a legolcsóbb, és a munkatársaim utálják. Megy a tévé. Lezárták a metró másik szakaszát. A tészta szójaszósztól lucskos, szinte rágás nélkül nyelem. Még pár óra, aztán mehetek haza.

Mikor hazaérek, bekapcsolom a tévét, már csak két hét és itt a választás. Kibontok egy sört, épp csak belekortyolok, a szemem rögtön leragad.

Mikor magamhoz térek, világos van, fél tizenegy múlt. A telefonomon négy nem fogadott hívás a főnökömtől. A szőnyegen egy kiborult sör. Felállok, a mosdóba veszem az irányt. Migrénes fejfájás gyötör, be van dugulva az orrom. Kiveszem a Nasivint. A kilövellő permet összerántja az orromban a taknyot. Az nem jó, ha nem szelel az orrom, gondolom, majd nagy levegőt veszek. Számolni kezdek. Hetven körül érzem a szívverésem, hetvenhét, hetvennyolc, zihálok, nyolcvankettő, nyolcvanhárom, majd hirtelen lerántottam a fejemről a nejlonszatyrot. Fulladozom. Nem emlékszem, mikor húztam a fejemre. Aztán újra a telefon. Négy nem fogadott hívás. Nem kikapcsoltam? Előkeresek egy másik szatyrot, kikotrok belőle két szem Cataflamot, elrágom mindegyiket. Kurva keserű íze van, majdnem beokádok. Most hallom a telefoncsörgést. Utálom a csengőhangom. Kiveszem a készüléket a zsebemből, beledobom a felmosóvödörbe, a zuhanykabinban engedek rá vizet. Elhallgat. Hasogat a fejem, mintha belülről akarna kitörni valami, a nyomás szétszakítja a koponyámat. A szemem égni kezd, egyre romlik az állapotom. Az olajos kínaira gondolok, amint szalad be a számba, a piszoárban visszaúszó szőrszálra gondolok, a dagadt csöcsökre és a koszlabdacsokra. Aztán a szőrmekabátos asszony. Nem is olyan idős, mint eddig, gondoltam. Most látom csak az arcát. Anyám fiatal arca. Veszekednek apámmal, én a szobámba menekülök. Bekapcsolom a tévét, felhangosítom, hogy ne halljam az ordítozást. Nézem a tükörben az arcom, vörös a fejem, mint a rák. Aztán újra ott vagyok a gyerekszobában, az ajtómra meredek. Elült a kinti hangzavar. Anyám sír, mikor apám rám rúgja az ajtót. Olyan a hangja, mint a beszakadt fadeszkáé. Megmosom jéghideg vízzel az arcom. Lassan kezd hatni a Cataflam. Szerette azt a szőrmebundát, azon vitatkoztak. Kimegyek a fürdőből, tegnapi kávét kortyolok a kiöntőből, fekélyre nem javasolta az orvos, de nélküle nem tudnék életben maradni. Talán még délig beérek a melóba. Talán azzal a főnököm kedvébe járok, ha ma nyakkendőt is kötök.

Szepesi Kornél (1988, Szeged)

Író.