Falcsik Mari versei

Julija Svetlova felvétele

Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó

BÖK

A családok mind egyformák, csak
mindegyik a maga módján az.

TÉKOZLÓK

Öcsénket imádták,
engem ajnároztak,
nővérünk elment hozzájuk
minden szombat délután.

APÁM

Én nem rajzolok magamnak
egy másik apát
a helyett, akit elvesztettem.

Megkaptam tőle mindent,
belőle túl sokat is.

Mondhatnám, végre
nincs itt,
hogy megközelíthessem.

ÚJÉVI ÁLOM

Álmomban a tág kék ég a Győri út felett
feketébe szőtt aranyszál szőnyegeket
hengerített ki, és úgy lebegtetett

madárrajt, virágok szirmait, csillámesőt,
melyikből mi rajzott szét a szemünk előtt,
ahogy lestük a varázsló levegőt.

Apám előttem, a fejünk fölszegve – mintha
csak a puszta lég oszlopán ültünk volna,
törökülésben, keletnek fordulva.

Szebb ez, nézd, akármi filmnél is, ugye apa
– mondtam –, mind más, és mindegyik milyen csoda!
Talán hallotta, de nem fordult oda.

Csíkos pólóban, fején a hetyke zsirárdi,
nyaka merev. Nem mintha meggyőzné bármi,
csak már igyekszik a kedvemben járni.

LELLE, 1967

Nem a hőbörgés, nagycsaládi cirkusz,
nem fog belőled megmaradni más,
csak a zöld víz és én tudjuk, hogy mit tudsz,
csak az az egy nagy hosszú gázolás:
kilométerek be a Balatonba,
ahogy szelíden bírni tanítasz,
hogy nem kapaszkodom végül karodba,
apám, ha voltál, ez a reggel az,
ahogy jössz mellettem a vizet kaszálva,
s az végtelen mint türelmed biztonsága.

Falcsik Mari (1956, Budapest)

Költő.