Mosolygó Miklós: Noir

Szymon Burza felvétele

„whisky-esős a nyár, akár egy film noir”

Amorf Ördögök

A szoba tántorgó homályában a naplómat kerestem. A puffanásból először nem tudtam megállapítani, hogy egy üveg gin vagy a fejem ütődött-e a hajópadlóhoz. Nem csináltam belőle erkölcsi kérdést, megint talpra küzdöttem magam. Odakintről már elég fény mászott be ahhoz, hogy megtaláljam az asztali lámpa kapcsolóját. Végre ülőhelyzetbe kerültem. Rutinból tapogattam ki a naplóm zsíros fedelét a feljegyzések zizegő lapjai között. Hetek óta nem írtam egy sort se, ami velem kapcsolatos. Kedves Naplóm!, azaz lófaszt kedves, a legszörnyűbb dolgaimat írtam bele, csak hogy ne legyenek többé a fejemben. De azért mégis, az utóbbi időben jól elhanyagoltalak, öreg haver. Cigarettára gyújtottam, és körmölni kezdtem az előző estémet. Három pohár után már mindent fekete-fehérben láttam. Lehunyta sok szemét a ház, a lámpavasak is eldőltek a whiskyesőben. Ha az ember piál, attól minden noirban játszik. Jól kitalálták ezt Bogarték. A cigarettafüst karikáin át úgy közlekedtek ki-be a fekete pincérek, mint a szellemek a csodalámpából. Odakint az esőben egy taxis várta az utasát, zsonglőrködve próbált rágyújtani, de mindig elrontotta. Ahogy a vállam fölött néztem a bénázását, belépett a nő. Csurom vizes volt. Amikor elsuhant mellettem, egy pillanatra az arcomhoz ért a hajával. Nem viccelek, Bombay Sapphire illatot árasztottak a pórusai. Az ajkain vörös volt a rúzs, a körülöttünk álló füstben is világított. Barna volt vagy szőke, nem tudom, egy film noir detektív érthető okokból színtévesztő. Leült a mellettem lévő bárszékre. Átázott koktélruhájában akkor sem lett volna meztelenebb, ha csak kalapot visel. Azt kérdezte, hogy iszik-e egyet velem. Meg a mosolyára is emlékszem, ami egy szfinksz és Lauren Bacall közt volt félúton. Maga forró és nedves, mint az eső odakint, mondtam neki, ő pedig nevetett a pajzánságomon. Hát, száraz már valóban nem vagyok, mosolygott némán, és úgy kortyolt bele a gintonicjába, mintha az esőt inná fel odakint. Azt hiszem, ezt az állapotot nevezik toxikus szerelemnek. Egyből a fejembe szállt, és utána már nem tudtam számot adni arról, amik következtek. Joey Lombardo neve virított a kinti neoncégéren, az esőben kéken derengett a fénye. Afféle szürke zónája volt ez az angyalok városának, ahol nincs razzia, nincsenek jelvények és mindenki egyenlő az ördög színe előtt. A nőt korábban még nem láttam, de azon se lepődtem volna meg, ha valamelyik nagykutya kurvája lett volna. Új lány volt, nem idevalósi. Ezrével jöttek keletről a nincstelen farmerlányok, hogy új életet vegyenek a régi erkölcseiken. Ennek itt látszólag könnyen ment a beilleszkedés. Deborah, ezt a nevet mondta mély, szinte férfias hangján. Vastag ajkait tekintélyes izommunkával formálta, minden magánhangzónál külön-külön. Mivel foglalkozik, Mister? Hosszan fújta a füstöt a színes üvegek felé. Most leginkább magammal, azt hiszem, válaszoltam. Erre az olcsó humorra látványosan felkacagott, és a combomra tette a kezét. Ma este pont egy ilyen férfire vágytam. Elegem van már a sok sötét alakból, a fényre vágyom. Na, velem megütötted a jackpotot bébi, gondoltam magamban, és a korty whisky megmarta a sebet a számban. Egész éjjel el tudtam volna nézni ezt a butuska kis csodát, de hirtelen kicsapódott az ajtó, és két alak lépett be rajta. Igazából nevetséges látványt nyújtottak. Hogy két ilyen különböző ember egy követ fújjon, megáll az ész. Az egyik két méter magas gorilla volt, a ballonkabátot kitömő izmokkal. Az orra korábban több helyen is eltörhetett, mert hepehupás volt, mint a Mulholland tengerparti szerpentinjei. A szemöldöke sűrű, azon keresztül nézett ki a gonosz szemeivel. A másik fazonnak inkább vágni kellett volna egy lyukat az ajtón, ahogy a kutyáknak szokás. Törpe volt, de még a törpék között is hátul állt a tornasorban. Elegáns kalapjával úgy nézett ki, mint egy játékboltban kapható akciófigura. Fejhangon heherészett, a benga meg dübögött mögötte hatalmas léptekkel. Biccentettek Joey-nak, aki eléjük dobott egy üveget és két poharat. Pont mellénk ültek le. A kisember Deborah nyakát szaglászta, bizonyára neki is ízlett az illata. Ő egy undorodó pillantást vetett a párosra, majd felém fordult, és újra mosolygott. Na, ne játssza itt nekem a rosszfiút! Mondja el, mi a munkája. Csóváltam a fejemet, ez a nő ma nem hagy nekem békét. Oké, hölgyem, ahogy azt a vak is láthatja, egy magánnyomozó vagyok. Egy halott ügyön dolgozok, mármint csúnyán elakadtam benne, és most épp kiadom magamból a bosszúságomat. A nő megint elmosolyodott, és olyan szemekkel simogatta meg az arcomat, mintha azt szeretné mondani, hogy az én kis csacsim. És ha nem tartja tolakodásnak, melyik ügyben nyomoz?, kérdezte. Mert ez a város tele van botrányokkal, egyik a másik után, én már követni se tudom őket, tette hozzá. Olyan meleg lett itt hirtelen, nem bánja, ha… Dehogy bántam. Úgy gombolkozott ki a kardigánjából, mintha a nőgyógyásza lettem volna. Persze hogy megeredt a nyelvem. Tudod, édes, ezt tényleg senkinek, mert szigorúan titkos, de a Languedoc-panamák ügyében nyomozok, mondtam neki. Már meghalt egy ember és még több fog, amennyi pénz van abban a buliban. A nő szeme egy pillanatra felcsillant, majd lepöccintette a hamut a cigarettájáról. Már elnézést Mister, hogy megzavarom a bájcsevejt!, reccsent a gorilla hangja a pult végéből. De volna egy kérdés, ami nem hagy nyugodni, maga pedig tájékozott embernek tűnik. Egy kérdés-egy kérdés, sípolt a törpe mellette. Mit parancsol?, kérdeztem vissza. Rosszat sejtettem. Sehogy sem fér a fejembe, folytatta, hogy a zsiráfok, hogy a francba tudnak inni a folyóból azzal a hosszú nyakukkal. Megráztam a fejemet, azt hittem, előnyben vagyok a négy pohár whiskymmel. Mert tudja, az én nagybátyám szafarikat vezet Afrikában, évek óta, de még mindig nem jött rá, hogy a pokolba nőtt olyan hosszúra a zsiráfok nyaka. Mert ennek semmi értelme. Semmi-semmi! A törpe mantrázott tovább. Mély levegőt vettem, aztán kifújtam. Mit akar ez a barom? Nem értettem. Nézze, nem tudom, hogy jön ide ez az egész, mondtam. Én nem vagyok zoológus, se vadász, csak egy ember, aki most inni szeretne. Nem tudom a választ a kérdésére. Talán korábban más terepen éltek, csak kivágták körülöttük a fákat. A gorilla felröhögött. Pontosan erre gondoltam én is. És biztos a fák lombjai között kis madáritatókat helyeztek ki nekik az erdészek, hogy ne haljanak szomjan a dögök. Ne nézz hülyének, haver! Tőled többet vártam. Többet-többet! Deborah kényelmetlenül fészkelődött a helyén, hiszen a feje fölött zajlott az állattani megbeszélés. Még a kardigánját is visszavette a vállára. Elrontja az estémet ez a barom. Hé, seggfej, nem tudom, hogy feltűnt-e, de mi itt a hölggyel épp egy érzékeny eszmecserében voltunk benne, amikor te elkezdted lökni ezt a süket dumát. Hagyj minket lógva, inkább beszélgess a kis testőröddel! Beszélgess-beszélgess! Erre a vonyításra már a gorilla sem maradt a helyén, egy laza pofonnal padlóra küldte a törpét. Aztán odalépett hozzám. Ide figyelj, te buzeráns, nem látom a jelvényedet, a kis barátnőd előtt fogsz visítani, mint egy kismalac, ha nem kérsz tőlem bocsánatot. Ködös volt a világ, de a hideg vas a zsebemben felrázott a kábulatból. A bordái közé döftem a 45-ösömet. Takarodj a helyedre, gorilla. Hagyj szépen minket beszélgetni, segítsd fel a barátodat. Megütötte magát. Felhajtottuk az italunkat, és bevágódtunk egy taxiba. Deborah végig szorosan hozzám simult. Az ágyban még közelebb szorítottam magamhoz. Az ujjaimmal a szájában, a farkammal a combjai között ért az ütés. Először az orgazmusra gyanakodtam. Lerogytam a földre, a szememet csak résnyire tudtam kinyitni. Egy éles hangot hallottam, az akták-az akták!, és lépéseket, ahogy egy ormótlan test megáll az orrom előtt. Deborah egész gyorsan összekapta magát, pedig az előbb még a melleit harapdáltam. Debbie… Debbie… mi ez az egész? Hallottam, ahogy serceg az öngyújtója, füst ereszkedett a szemeim elé. Kár ezért a pasiért. Túl jóképű volt ehhez a városhoz, kuncogott. Pofa be! Keressétek azt a szart! Nem maradhatunk itt sokáig, be van kötve a zsarukhoz ez a görény! A recsegő hang közeledett és távolodott. Itt van az akta, ne izgulj már, szivi! Ez Deborah hangja volt. Újabb recsegés a padlón, az ismerős parfüm uszályát éreztem az orromban. Az ajtó becsapódott. Felnéztem a naplóból, a nap szinte kiégette a szememet. Fájt a szívem, a tarkóm, a Languedoc-ügy bizonyítékait már egy törpe csócsálja a kávéja mellé. Felkeltem, az ablakhoz léptem. A szemben lakó szomszédok szidták egymást Micky Mantle miatt. Hátralépve megbotlottam az üres üvegben. Teleszórta napfénnyel a falakat.

Mosolygó Miklós (1987, Debrecen)

Író, kritikus.